Móra Ferenc: A láthatatlan prímás /állatmese/

     Minden valamirevaló gyerek meg tud felelni arra a találós kérdésre, hogy: ha felveszik is sír, ha leteszik is sír: mi az? Azt szokták mondani rá: a lánc biz az. No, én meg azt mondom, hogy azért se a lánc biz az, hanem az én Panka lányom.
Ő az, aki akkor is sír, ha felveszik, akkor is rí, ha leteszik. Mikor reggelenként anyuka felveszi az ágyacskájából, az egész ház összeszalad a visítására.
- Uram teremtőm, mi baja lehet ennek a szegény kislánynak?
Nincs annak a szegény kislánynak egyéb baja, csak hogy nem akarja otthagyni a jó meleg ágyat. Még mikor az asztalhoz ül is, akkorákat ásít, hogy attól félek, csészéstül nyeli le a kávét.
Hanem bizony annál éberebb este, mikor a kanárimadár a takarodót csicsergi. Fürge, mint az ürge, ragyog a szeme, mint a csillag, a keze-lába úgy jár, mint a motolla, mikor anyuka beledugja az ágyba. Reggeli sírása csak a házat veri föl, de ha este rágyújt, azt a harmadik szomszédban is meghallják.
A kanári ijedten kuporodik meg a kalitkája sarkában: azt hiszi, vércse vijjog. A kendermagos cica keservesen miákol, mert azt gondolja, hogy Panka ővele csúfolódik. No, a Pajtás kutyának se kell egyéb, csap olyan üvöltést, hogy még a holdvilág is eltátja rá a száját.
Ami szép, ami jó van a világon, szegény anyu azt mind megígéri a kislányának, de mind nem használ az semmit. Mentül jobban csendesítik, annál jobban nekikeseredik Panka. Utoljára aztán apu elsóhajtja magát:
- Jaj, de csak sajnálom is azokat a szegény egereket!
Panka egyszerre fölül az ágyban, rám mereszti könnyes szemét, s azt kérdezi nagy szepegve:
- Miért sajnálod ugyan? Tán őket is lefekteti az a rossz anyukájuk?
- Nem kell azokat lefektetni. Minden jóra való egér magától belebújik a vackába. Hanem azért sajnálom őket, hogy mind halálra itatod már az istenadtákat.
Mikor ennek a sóhajtozásnak sincs foganatja, akkor apu leakasztja a szögről a légycsapót, s megpaskolja az ágy végét.
- Panka, én azt hallottam egyszer egy öreg bagolytól, hogy az álmatlanság ellen nincs jobb, mint ha megkenegetik az embert fahájjal.
Erre aztán Panka rúg magán akkorát, hogy csak úgy csikorog bele az ágyacskája, s addig zokog a párnácskájába, míg le nem ragasztja a szemét az álomméz. Az ám, csakhogy a minap hiába nyúltam a légycsapó után, nem volt a szögön.
- Ejnye, kutya meg a mája - mondom haragosan -, hát már a légycsapónak is lába kelt?
Ezt már Panka se állhatta meg szó nélkül:
- Igenis, hogy lába kelt. Láttam is, mikor leugrott a szögrül, és kisétált a szobából. Azt mondta, télen nincsen légy, őrá sincs semmi szükség.
Pedig sose lett volna nagyobb, mint most. Nagy elbizakodtában Panka akkorát rikkantott, hogy túltett egy erdőre való sárgarigón.
- Sebaj - biztattam anyukát, aki maga is majd sírva fakadt már -, majd elhagyja, ha elfárad.
De még hamarabb elhagyta. Mert egyszer, ahogy megállt lélegzetet venni, keresztülrezgett a szobán valami finom, vékony hang.
Mintha ezüsthúros citerát pengetne valami tündérke:
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri...
- Hallod, Panka, azt kérdezi: ki rí?
No, Panka már nem rítt, az bizonyos, kiugrott az ágyból, s mintha csak elvágták volna a zokogását, kacagva fogta meg a kezemet.
- Jaj, apu, de szép volt! Keressük meg ezt a szépen szóló muzsikát.
A láthatatlan prímás megint megszólalt:
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri...
Fölágaskodom egy székre, nyúlok a szekrény tetejére, s lekiáltok Pankának:
- Megvan már, hékám! Fogom a fülét! Egy kis fekete tücsök.
Az ám, csakhogy a tücsöknek nincs füle. De van ám lába olyan, hogy beállhatna ugróművész¬nek: mire kinyitottam az összeszorított markomat, nem volt abban egy szál húr se, nemhogy egy egész hegedűs.
Mindegy no, mondom, most már aludjunk, mert elosztják az éjszakát. De alighogy a fülére húzta Panka a paplant, megint csak megszólal a láthatatlan prímás:
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri...
Erre már Panka is megharagudott, s ahogy megfordítja mérgében a vánkoskáját, hát ott gubbaszkodik alatta a kis prímás.
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri...
- Megvagy már, kis gonosz! - nevetett Panka. - Megállj, most már azért se sírok. Hanem azért meglakolsz, hogy kicsúfoltál!
Kis markába szorította a tücsköt, ráhajtotta a szöszke fejét, s azon tűnődött, hogy is bosszantsa meg azt a rossz tücsköt.
- Tudod mit, apu! - kiáltotta diadalmasan. - Fogadom, hogy ez se csúfolódik többet!
Azzal elvitte a tücsköt a kályha mögé. Ott van a falban egy lyuk, abba beleeresztette.
- Tudom, hogy ő se szeret a sötét szobában. Legalább majd a hegedűjét sem találja a sötétben.
Dehogynem találja, dehogy! Azóta minden este megkérdi a kis prímás, mikor a lámpát eloltjuk:
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri?
Azért se rí senki se. Panka úgy alszik, mint az édes tej, de még álmában is mosolyog, hogy így kifogott a láthatatlan prímáson.