Dsida Jenő: Kettétört óda a szerelemhez

– Anno 1931, hősök napja –

Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva, s az álmos este
verseket súg a tollam alá tehozzád,
     drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
     istenek estéjén,

téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
     glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéző
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
     míves edényét,

eljövendő magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet, s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
     apja dalára… – –

…Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipító suhancraj
     csörtet az utcán,

falnaptáram rőtt betűvel rikácsol:
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
     fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél, s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
     villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (ó, milyen jók)
     vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e májusi-éjen!)
     özvegyek, árvák

s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
     tapsra verődik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétlő
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
     imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
     orgona-illat… – –

– Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
     balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
     másfele bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
     rejtsük a bölcsőt?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gyűrűjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
     látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad,
s alkonyunk lehull, mielőtt kívánnám.
Mások által vert síneken sötétbe
     siklik a sorsunk:

Holnap bizton hős leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
     fáklya-tüzekkel

hős fiúnk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
…Elnémult a trombita… Messze, mintha
     égne a város.