Dóczi Lajos: A Csók

A „Csók” c. vígjátékból

Nem értik azt meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba’ jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék.
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn a szikra gyújt két födelen.
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrablasz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomjú fél
A csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak venni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy, mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan, vagy soha!
S a karba kar és ajkra ajk repül,
S miden erő s érzés az ajkba gyűl,
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik.
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Oh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem csók az, hidd e, amely tiltva nincs!