Jeszenszkyné T. Irén: Mártuska németül tanul

Nagy örömmel szalad haza Mártuska az iskolából, és vígan ugrik a mamája nyakába.
- Anyukám, németül fogok tanulni! Örülsz neki?
- Örülök, de miből fizetjük a magánórák díját?
-- Az ne legyen a te gondod, anyukám. Tudod, hogy Eszti néni minden hónapban ad nekem 100 lejt, abból telik a német szóra is.
- Így már nem bánom, legalább hasznosra fordítod a pénzed – szólt mosolyogva a mamája.
És Mártuska szorgalmasan járt a németórára. De mit tűrés tagadás, a lelkesedés óráról órára lejjebb szállt és a német szó sehogy se akart ráragadni.
- Anyukám – szólt egyszer Mártuska –, elhiszi-e nekem, hogy engem minden órán kiállít a tanító néni?
- Úgy! És vajon miért?
- Hol ezért, hol azért, de sohasem azért, mert rossz vagyok. Higgye el, úgy ülök az órán, mint egy szent és egy szót sem szólok.
- Akkor hát az a baj, hogy egy szót sem tudsz még szólni – mondja a mamája.
- Tudok én, csakhogy mindig rosszat mondok. Hallja csak, mi történt ma is velem! A tanító néni sorra kérdezte a lányokat, hogy kinek mi a papája. Hallom, hogy az előttem ülő lány azt mondja: Kaufmann, aztán az a lány is, aki mellettem ül, azt mondja, hogy: Kaufmann. A tanító néni helyeslőleg bólint rá. Gondoltam, ha ez nekik jó, nekem is jó lesz, és amikor rám került a sor, én is bátran kivágtam, hogy Kaufmann. Erre a tanító néni dühbe gurult: – Hát te mért hazudsz nekem, hiszen a te apád tisztviselő és nem kereskedő. – Azzal mars, kiállított a padból. Mondja, anyukám, hát olyan nagy bűn az, hogy én németül hazudtam?
- Az nem bűn, mert nem akarattal tetted, ott a bűn, hogy nem tudtad németül azt a szót, amit mondanod kellett.
- Várjon csak, anyukám, még furcsább dolog is történt velem. Azt kérdi a tanító néni, hogy milyen névelője van a kanálnak, a késnek meg a villának. Azt tudom, hogy van hímnemű, nőnemű és semleges névelő. Így gondolkoztam: az evőeszköz se nem férfi, se nem nő – s így csak semleges lehet. Nyugodtan rámondom: a kanál, a kés meg a villa névelője „das”. Egyszer csak hallom: REéülsz mindjárt térdepelni! Szívesen mentem ki, mert akkor már a fél osztály kint térdepelt, de az olyan furcsa volt, hogy mind elkezdtünk pukkadozni. Tudom, hogy az illetlen dolog, de anyukám, nem bírtam magammal, pedig a zsebkendőmet is a szám elé tartottam – és mégis kitört belőlem a német nevetés. Erre még jobban megharagudott ránk a tanító néni és kikergetett az osztályból.
- Hát azt meg is érdemeltétek. Nem csoda, hogy a tanító nénit elhagyja a türelme, ha ti semmit sem tudtok.
- Pedig higgye el, anyukám, mindig megtanulom a német verset, de a nyelvtan nem akar ebbe a buksi fejembe bemenni.
- Tudod mit, Mártuskám? Teszek most neked egy ígéretet. Azon a napon, amikor a németórán nem fog kiállítani a tanító néni, mindig kapsz tőlem egy darab töltött csokoládét. Jó lesz?
- - Jaj, de jó lesz! – szólt Mártuska és összevissza csókolta a mamáját.
Múltak az órák, a napok, a hetek, de csak nem akart bekövetkezni az a boldog németóra, melynek jutalma egy töltött csokoládé lesz. Végre egy napon szaladva jön fel a lépcsőn Mártuska, s már az előszobában elkezd kiabálni:
- Anyukám, anyukám! Ma nem állítottak ki németórán!
- Hát ez a csoda hogy esett meg rajtad? – kérdi a mamája.
- Tudja hogy, anyukám? Hát úgy, hogy amikor felszólított a tanító néni, abban a pillanatban megszólalt a csengő, és vége volt a németórának.
Így esett meg aztán az a csoda, hogy Mártuska nem állt kinn a németórán és megkaphatta a töltött csokoládét.