Barta Emma: Augusztus

Nyár délutánja… „Sarlós szűz hava”:
Mosolygó tarlók… fáradt lepke-tánc.
Emitt gyűrődés… ott egy röpke ránc
Nyár viganóján… Árnyak távlata…
A fák hajából egy levált levél
Már elsodortan vándorútra kél…

Az ég arcán új, furcsa fellegek
Jönnek lebegve… búcsút játszanak
Megannyi sárkány: fénylő, álmatag,
Melyért alant bús gyermek-kéz remeg…
S arany-özönben kék vizek fölött:
Vitorlát bont fehéren már a köd.

Madár-fiók félénken szárnyra kel…
Halk, régi dal zsong: fájó, elfeledt
Anyánk dalolta, még bölcsőnk felett…
Mért, hogy emlékén sírni… sírni kell?...
S már néha furcsa, messzi csend kísért
A szív ijedten ver s nem tudja, mért…

…A mákvirágszín hold alá tekint:
A béka-kórus már elhallgatott.
János-bogárka izzik itt-amott…
S az ég csillárját hogy felgyújtja mind:
„Szent Lőrinc könnye” hull, peregni kezd…
„Lehull a csillagod…” sóhajt az Est…

1927