Olosz Lajos: Égerfák alatt
Saját sorsom bogait kötözve
vissza-visszatérek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a múltak mikéntjét kérdezik.
Megidéztem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tűnt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szívét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni,
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
s meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.
A másik nagyapámban több volt a szláv derű,
könnyelmű jó szíve szerteömlött,
mint virágos réten ezüst áradás
és egész élete parttalan volt,
lobbanó, változó, aranyfantáziás.
A két folyóvíz valahol összeért,
és elindult útjára egy külön hullám.
Vízparti fekete égerfák alatt
elábrándozom különös útján.