Reményik Sándor: Vétkeztem a szememmel
Szántó Györgynek
Vétkeztem a szememmel,
Vétkeztem én bizonnyal,
Hogy vele ver a végzet,
Vaksággal nem –
De örök izgalommal.
Hogy ami természetes,
Áldottan könnyű másnak:
Számomra gyötrelme van
Majd minden pillantásnak.
Hogy a színek s a formák
Élőn rám nem tapadnak,
S maradok imádója
Ködös körvonalaknak.
Hogy könyv-toronyban élek,
S az még mind tornyosul –
S néha váddal tekint rám
Mind: olvasatlanul.
S csak akkor veszem kézbe,
Ha száll a szürkület,
S gyermeknek mondja anyja:
Ne rontsd már a szemed.
Nekem fény-tompa alkony
Kell: zöld s enyhén piros –
Vagy ernyős lámpafény –
Hogy úgy simuljon fakón elibém,
Vers-várón a rém-fehér papiros.
Vétkeztem a szememmel,
Vétkeztem én bizonnyal,
Hogy vele ver a végzet
Végzetes fény-iszonnyal.
1936. július 11.