Reményik Sándor: A feltámadt Lázár litániáiból

I.
Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold,
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot;
A mulasztottakat.

Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szüntelen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőben minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.
Mit fogtál eddig? Csak cigányhalat,
Most jönnek a mélytengeri halak,
Aranyhalak.

És jönnek élők, jönnek emberek
S szólnak: szeress, szeress,
Hisz nem szerettél eddig sohasem,
Mindent szeress és mindenkit szeress,
Olyan édes és emberszerelem,
A minden-szerelem,
Olyan nyirkos, hűvös a sírverem.

Ott feküdtél te ki tudja, mióta,
Mit tudsz te róla
Mit tesz égni, fájni,
Ujjongani,
Örökkévaló társakra találni?
Egy kicsi népről levenni az átkot,
Vagy tartani, feltartani
Erős karral a süllyedő világot?

És jönnek a halottak,
Az én halottaim.
Mint nyírfa lombja éjjel, úgy susognak:
Eljönnünk a könnyeid megkeresni,
A könnyeiddel tartozol nekünk,
Most, hogy már sírni tudsz.
Hol szempillád alól
Nem bírtak kibuggyanni.
A halott nem tud halottat siratni.

Könyvek, látások, lelkek, emberek,
Elevenek, halottak:
Az Istenért mit tegyek veletek,
Mit tegyek hamarabb,
Hogy álljak ellent,
Vagy hogy engedjek ennek a rohamnak?
Megálljatok,
Ne rohamozzatok,
Olyan gyenge vagyok.

Ki tudja, meddig feküdtem a sírban?
Csak most támadtam fel.
A semmi és az üresség után
Most perzselőn a Minden rám lehel.
Egy percre még megálljatok,
Mert különben az élet küszöbén,
A fényben és örömben
A boldogságtól összeroskadok,
S nem támaszt az Úr másodszor is fel.

II.
Uram, aki feltámasztottál,
Te látod rajtam
A síri gyolcsokat.
Ím, könyörögve kérlek,
Ne engedd, hogy elbízzam magamat,
S elkápráztasson nagy kerted, az élet.
Nagyon mélyről jövök,
Nagyon bűnös vagyok,
Nagyon tied vagyok.
Nagyon-nagyon hatalmadban vagyok.
Kis fényes porszem a sötét világon,
Kis gyertyaláng roppant karácsonyfádon –
Csak ez vagyok.
Megtapasztaltalak,
Tudom, ha akarod,
A sorssal vagy önnön bűnös kezemmel
Kis lángomat, ahogy meggyújtottad –
Elolthatod.

III.
Nem.
Ez még nem nyugalom.
S nem a Te békességed ez a láz.
Égig repít, és sárig lealáz,
De még nem a tied,
Nem a te erősséged ez a láz.
Én nem tudom,
Csak Te tudod a jót.
Az örökkévalót.
Az egyes-egyedül nekem-valót.
Pihentess le magadban,
S ha túl hangos vagyok:
Tedd rám a hangfogót.