Dóczy Lajos: Egy szép asszonynak

A »Csók« című darab egyik példányára

Jön a tavasz. Hej a tavasz!
Ez aztán a szerető,
Olyan ifjú s már oly ravasz,
Óvatos, de vakmerő;
Nesztelen jő, loppal halad,
Mint tolvaj néz szerteszét,
Úgy tekinti leple alatt
Szunnyadozó kedvesét.

Hó a leple, félig fedve
Fekszik a föld s álma jó;
De ráfúj a tavasz kedve
S foszladoz a takaró.
Már kinéz a lábaujja
S a kikelet álnokul
Itt felejti, ott lefújja
Míg a fátyol szertehull.

S míg az ifjú föld kinyitja
A kék ibolya-szemet,
Csókjaival elborítja
Kedvesét a kikelt.
Oh hagyd abba, tüzes legény!
Tisztességre is tekints!
Mit tegyen az olyan, – szegény! –
Kinek szeretője nincs?

Én sem mindig kopár tarlón
Járatám bús kedvemet;
Nekem is volt édes alvóm,
Akit csókom kelthetett.
Hej beh sok múlt el azóta,
Sok kikelet s hervadat,
De sem új csók, sem új nóta
Ez ajakról nem fakadt.

Mégis ma, hogy kedvlehellő
Országod megnépesül.
S hűvös eső, lanyha szellő
Gerjesztően leng körül:
Én is túl a kínos tusán,
Levetem a régi bút
S lelkem szárnyas Pegazusán
Pengetem a sarkantyút.

Repülj nótám kora reggel,
Szállj meg egy kis kert alatt,
Vidd el ezer üdvözlettel
Hajnali friss Csókomat.
Mint az illat, mint a pára
Szállj láttatlan, csendesen
A szép asszony ablakába
S mondd néki, hogy szeretem.

Mondd, hogy csóknak vagy hozója,
Milyen könyvben nem terem,
Mondd, hogy visszajött a gólya
S visszajött a szerelem.
S ha elűzne, meg ne mondd ám!
Halj el egy bokor megett –
Soha se térj vissza hozzám,
Hagyd képzelnem, hogy szeret!