Szervác József: Könyékig, vállig, örökre

Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba

hol e percenként szebbé
szédülő hazába végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül

Életünk odaszokott már
a vétlen anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé

Ím az Ígéret Földjén
válunk naponta kővé.