Tamási Áron: Nemzeti hős

I.

Koraesti, idétlen holdvilág volt. A lét és nemlét küszöbén derengtek a park hatalmas, megvedlett fái. Néha egy-egy kiáltás vagy énekrikoltás úszott át a kastély felé a faluból.
Egyébként teljes, mogorva, téli csend volt.
Csak nyolc óra felé vert némi zajt az ággal telihullt parki úton egy alak. Az enyhe sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy férfi. Egyenesen a kastély nyugoti szárnyának tartott. Ott megállt egy gyérvilágú ablak alatt és kopogtatott halkan:
- Domnule Radu!
Egy magos, erős, fekete férfi nyitotta ki az ablak jobbik szárnyát.
- Mi van? – kérdezte románul.
- Jó hír, uram. A román hadsereg bevonult tegnap Kolozsvárra.
Összevigyorogtak.
- Hát azt kinek csinálja? – nézett bé az ablakon a jövevény.
- Ezt a karácsonyfát?
- Azt.
Az ispán megnyalta a száját és kacsintott:
- A kicsi grófnénak.
- Nem azt kéne csinálni neki – mondta szúrósan a jövevény.
- Hát mit?
- Akasztófát.
Csend lett.
A betlehemi csillag alatt álltak…
Egy órával később kopogtattak a hálószobaajtón. A gróf háromnapos feleségének udvarolt éppen az ágyon.
- A fene egye meg! – mondta.
A grófné felállt és megigazította a ruháját:
- Tessék!
Viorika jött be, a szobalány. Gyertyával, színes, ünneplő román ruhában. Mingyárt az ajtónál megállt és egy kicsit felemelte a gyertyát.
- Az ispán úr kéri szépen a méltóságos asszonyt – mondta.
- Mit akar?
- Nem tudom.
- Jöjjön ide!
A gróf ingerülten szólott közbe:
- Egye meg a fene! Ide most ne jöjjön!
Az asszony hátrarázta a haját:
- Csak egy pillanatra, szívem – szólt és kiment.
A leány előtte haladt a világossággal. Egészen a túlsó szárnyra vezette. Ott a férfiszoba ajtaja előtt megállt.
- Itt van – mondta és eltűnt. A grófné felemelte a kezét, de a kilincs helyett a mellére tette. Néhány pillanatig így állt. Félt, gyanakodott. Szokatlan izgalom rohant a szívére. Aztán mégis pózt vett és benyitott.
Az ispán ott állott fekete ruhában, piros nyakkendővel. Nem szólt, nem mozdult, csak nézett. Mellette egy hatalmas karácsonyfa ragyogott rengeteg gyertyával, a földtől a mennyezetig.
- Ááh! – mondta a grófné és megint csend lett.
A fény melegen, puhán énekelt a szobában. Valami nagy, ujjongó örömet ünnepelt itt minden, csak a mozdulatlan fekete férfi szemei szúrtak belé a nyugalomba. A grófné nekinyílva nézte a szelíden fénylő ünnepi fát. Nagyon látszott az arcán és tágra nyílt nagy szemeiben, hogy örül.
- Hát ez nagyon kedves volt, Péter – szólalt meg végre.
- A méltóságos kicsi grófnénak csináltam – mondta az ispán.
- Hát nem az angyal hozta?
- Éppen ellenkezőleg: én hoztam az angyalnak.
A grófné nevetve intett az ajtó felé:
- A maga angyala már elment.
- Az enyém?
- Igen. Viorikának hívják.
Az ispán kacagni kezdett és közelebb jött.
- Nekem maga az angyal – mondta halkan.
Ez az arcátlan bizalmasság egészen felgerjesztette a grófnét. Azt hitte, hogy mindjárt pofon veri, vagy kirúgja ezt a rondát. Eszébe villant azonban, hogy forradalmi idők vannak. Elhúzta a száját és ártatlan meglepődéssel kérdezte:
- Én?!
- Igen.
- Nem értem.
- Én sem nagyon értem.
- Hát akkor?!
- Csak érzem.
Ezt már nem tudta elengedni a grófné.
- Péter! – szólt rá nyersen.
- Bocsánatot kérek – mondta a férfi, és mintha szédülne, úgy lépett vissza.
Csend lett.
A grófné körüljárta a karácsonyfát, és letépett egy-egy tűt az ágról. Néha felnyúlt a karjaival, kifeszült sugár dereka és térdig húzódott a ruhája fel. Egyszerre azonban mozdulatlan lett egészen, és tűnődve nézett egy piros-sárga-kék szalagot, amely két ágra rádobva lengett.
- Hát ez mi? – kérdezte.
Az ispán melléje állott, közel.
- Ez?
- Igen.
- Ez a szalag?
- Igen.
- Ez a mi nemzeti színünk.
- Az ispánoké?
- Nem, hanem a románoké.
A grófné szembefordult a férfiúval, rászúrt a szemével és élesen mondta neki:
- Rögtön szedje le!
- Miért?
- Azért, mert úgy akarom!
Az ispán ingerkedve nézett le a nőre.
- Holnapután már itt lesznek a román katonák – mondta.
Az asszony hátrább lépett és lefojtotta a hangját:
- Nézze, Ráduly: én azzal nem törődöm. Mert ha itt lesznek, ez a kastély úgyis az én kastélyom: magyar kastély! Érti?
- Értem.
- Akkor szedje le!
Péter gerjedten állt és nem mozdult.
- Hát nem értette?!
- Nem!
A grófnénak felizzott a szeme. Egyszerre odalépett és mint a villanás, arcul ütötte a férfit.
- Édes volt… – mondta az, szinte megenyhülve; aztán levette mosolyogva a szalagot és a jobbik zsebébe gyűrte. Utána kivett a másik zsebéből egy piros-fehér-zöldet, és feltette az ágra. Akkor megfordult, és halkan, szinte nyöszörögve, mint egy kutya, megkérdezte:
- Most jó?
A grófné odament hozzá és a vállára tette a kezét.
- Nagyon köszönöm, Péter – mondta, aztán végigbabrálta kedveskedve a férfi kabátját, majd belenyúlt a zsebébe és kivette a román szalagot onnan.
Buján felforrva remegett Péter.
- Most jobban szereti? – kérdezte.
- Jobban.
- Engem is? – tette hozzá, és már kondorodott is a karja, hogy megölelje, de abban a pillanatban egy kiáltás csengett a termeken végig:
- Tilda!!!
Rögtön kiugrott az ispán árnyékából a grófné.
- Maga őrült! – mondta és kiment. Már ott állt az ura az ajtó előtt, hálóingre vett házikabátban, gyertyával a kezében.
- Te hol jársz? – kérdezte.
Az asszony megfogta a karját és szerelmesen nekidőlve mondta:
- Gyere csak, Bandi!
Sokáig álltak emígy összefűzve a karácsonyfa előtt. Az ispán a sarokba húzódva, szinte cserszegett mérgében, mint a leöntött parázs.
- Látod, ezt Péter csinálta nekünk! – szólt végre a grófné. A férfi percekig nem felelt semmit, csak nézte meghatottan a fényben éneklő karácsonyi fát. Bólogatva körüljárta, majd megsimogatta a drága magyar szalagot rajta.
- Ezt is ő tette ide? – kérdezte.
- Igen.
- Én tettem, méltóságos úr – mondta az ispán.
- Nagyon köszönöm, Péter – fordult meg a gróf, majd oda is ment hozzá, megszorította a kezét, és meghatottan, könnyel a szemében mondta ismét: - Nagyon köszönöm, Péter.
- Örül a méltóságos úr?
- Nagyon örülök, Péter.
- És a méltóságos asszony?
- Ő is nagyon örül – áradozott tovább a gróf. – Mind a ketten nagyon örülünk. – Ugye, kicsi Tildám?
- Igen – mondta a grófné. – Nagyon jólesik, hogy itt is járnak az angyalok.
A fiatal férj leereszkedett lassan egy bőrszékbe, szembe a karácsonyfával.
- Karácsony… szép magyar karácsony… – hajtogatta és úgy nézete közben az angyali fát, mint egy ártatlan, boldog gyermek.

II.

Az egész estét ebben a szobában töltötte a gróf és a grófné. Összetolták a két bőrszéket, s mint a tubicák, úgy ültek a sok apró, lágyan bókoló lángüveg alatt. Jó rakás tűzifát hordattak a szobába, és a nagy cserépkályha ajtaját végig nyitva hagyták. Beléfeküdve a fénybe és a melegbe, kevés szóval, nyugalmas, csendes örömben szentestéztek. Cigarettára is gyújtogattak mind a ketten. A gróf a lelki szerelemről kezdett beszélni egy idő múlva. Melege is lett nemsokára. Ledobta a kabátját a földre, és úgy folytatta egy szál hálóingben.
- Boldog van? – kérdezte egyszerre a felesége, hogy abbahagyassa a dolgot.
- Nagyon boldog és nagyon könnyű.
- Mit szeretnél?
- Téged szeretnélek.
- Hát nem szeretsz?
- De nagyon is!
- És rajtam kívül?
- Mindent a világon.
- Ezt a Pétert is szereted?
- Látod, édes Tildám, ezzel az emberrel nem tudom, hogy miképpen állok. Ez a karácsonyfa, ez, istenemre, nagyon kedves volt tőle. Egyáltalában nem tételeztem volna fel ezt a gyengédséget róla. Úgy létszik azonban, hogy mégis ismer engem, és tudja, hogy milyen nagy magyar vagyok. Hát ez a szalag isteni! De a délben nagyon haragudtam reá. Rögtön el is akartam kergetni. Tudod, mikor úgy romanizált az ablak alatt. És most ez a piros-fehér-zöld itt! Igazán nem értem ezt az embert. Te talán érted?
- Én igen.
- Hát magyarázd meg akkor, kérlek szépen.
- Nagyon egyszerű, fiam. Ugye ez az ember egy alkalmazott?
- Igen, kérlek. Ispán. Itt nőtt fel az apám keze alatt.
- Na, kérlek szépen – folytatta a grófné –, ugyebár, minden ilyen embernek az az élete, hogy alkalmazkodik azokhoz, akiket szolgál: a kedvükbe jár, ellesi a gondolatukat, s vágyaikat fürkészi mert élnie kell.
A gróf szétnyitotta a két karját, mint valami szárnynak a vázát.
- De éppen egy ilyen dologban alkalmazkodik? – mondta. – Egy ilyenben, ami mégis a legtöbb, a legnagyobb az ember életében!
- A nemzeti érzés?
- Igen.
- És te azt hiszed, hogy ez a legnagyobb?
- Az kétségtelen, kérlek szépen – mondta gondolkozás nélkül a gróf.
A felesége mosolyogva, fürkészve nézett reá:
- Nem haragszol meg, ha felteszek most egy kérdést?
- Ugyan! Tedd fel, kérlek szépen.
- Hát mondjad, Bandi, ha köztem és a magyarságod között kellene választanod, akkor hogy döntenél?
A gróf kitátotta a száját.
- Bocsáss meg, de ez egy lehetetlen kérdés – mondta végre.
- Én nem találom annak. Nagyon sok eset van rá az életben, hogy a kettő között választani kell. Mert nézd, az csak egy véletlen, hogy mi mind a ketten magyarok vagyunk.
- Éppen azért lehetetlen, kérlek szépen, mert mind a ketten azok vagyunk.
Az asszony kacagni kezdett.
- Látod, te most nem mersz őszinte lenni – mondta. – Egyszerűen megrémültél a választól. Mit mondjak: még gondolni sem mersz reá!
- Ugyan kérlek! Nagyon tévedsz. Nincs dolog a világon, amitől megijednék, ha rólad van szó.
- Na és akkor mért nem akarsz felelni?
- Csupán azért, mert nagyon kínosnak tartom – mondta a gróf, de rögtön elmosolyodott és kedveskedve jegyezte meg: – Hiszen úgyis nagyon jól tudod, hogy mit válaszolnék.
- Nem, ezt igazán nem tudom.
- Hiszen a szüleimet is elhagytam érted, Tildám!
- Az kezdetnek jó volt.
- Nem mondhatnám.
- De a nemzetedet! Arra vagyok most kíváncsi.
A gróf könyörögni kezdett:
- Édes kicsi Tildám, hagyjuk most ezt a témát.
- Én nem hagyom! Addig nem fekszem le, amíg erre nem válaszolsz.
A férfi kínosan feszengett. Aztán elmélázva gondolkozni kezdett. EGyszerer azoban eszébe juthatott valami, mert nekiszántan így szólt:
- Mondd, van még abból a tegnapi pálinkából?
- Van.
- Hozd ide, kérlek szépen.
Behozta a grófné. A férfi dédelgetve, csillogó szemmel forgatni kezdte, mint egy segítőtársat. Majd töltött a vizespohárba és odakínálta először a feleségének:
- Iszol?
- Nustyu ungurestye – mondta a grófné.
- Majd megtanítalak! Szervusz!
Kortyintott kettőt, jó nagyot, s akkor így szólt:
- Szóval román vagy?
Az asszony nagyot bólintott, és kilátszottak, harapósan kivillantak a fogai.
- Tisztelem a gusztusodat – mondta a gróf. – Ennyi erővel választhattál volna más nációt is. Valami elfogadhatóbbat.
- Például?
- Franciát vagy angolt.
- Akkor megtagadnád a magyarságodat értem?
A gróf ivott egyet.
- Akkor igen – mondta és belepirult.
- És így?!
- Tilda, ne gyötörj, lelkem.
- Én igazán nem gyötörlek – kacagott vadul ingerkedve az asszony –, csak azt akarom tudni, hogy mennyire szeretsz.
- Nagyon szeretlek.
- Ezt könnyű mondani.
- Hiszen bebizonyítottam!
- Nem nagyon látom.
- Nem?
- Nem.
A gróf megint ivott. Kétszer egymás után. Remegtek a kezei. A hajszálerek kiveresedtek a szemeiben.
- Hát gyerünk akkor! – mondta.
- Felelsz?
- Igen.
- Őszintén?
- Természetesen.
- Hát akkor mondd: ha én román volnék, akkor is szeretnél?
- Igen – mondta a gróf kidülledt szemmel.
- Hajlandó vagy ezt bebizonyítani?
- Hajlandó vagyok.
A grófné felállt, k9vette a zsebéből a román nemzeti szalagot és odanyújtotta az urának.
- Ez mi? – kérdezte a férfi.
- Trikolór, amint látod.
- Miféle?
- Román.
A gróf buta félelemmel nézte.
- Mit csináljak vele? kérdezte végre.
- Cseréld ki.
- Mivel?
- A magyarral.
- Azzal, ami ott van a karácsonyfán?
Az asszony kéjesen, ördögi élvezettel mondta:
- Pont azzal.
- Viccelsz?
- Nem.
- Komolyan azt akarod?
- Halálos komolyan.
- Tildám!
- Szeretsz?
- Őrülten.
- Akkor megteszed.
A gróf ivott még egy kortyot, aztán küszködve felállt, odament a karácsonyfához, egészen közel, az orrcimpái remegni kezdtek, beteges fintorok szökdöstek az arcán, a karját felemelte lassan, és a román szalagot rátette az egyik ágra, aztán megfogta vacogó ujjakkal a piros-fehér-zöldet, görcsösen megszorította, és abban a pillanatban elvágódott a parketten, mint az ájult.
Az asszony felugrott, és félig összehunyt szemekkel, egyenes derékkal nézte egy ideig az elbukott férfit. Aztán kinyitott gyorsan az ajtót és élesen kiáltott:
- Péter!
Nagy lépésekkel ingujjban jött a hálószobából elé az ispán. Ahogy belépett az ajtón, ijedtre dermedt arccal rögtön megállt:
- Mi van?
- Erdély vajúdik – mondta marósan a grófné.
- Meghalt.
- Elájult.
Az ispán meglátta a pálinkásüveget a földön.
- Ivott? – kérdezte.
- Semmi köze hozzá! Emelje fel és vigye be a szobámba.
Péter a karjaiba vette a fakó, sovány férfiút. Ahogy egyenesen felállott véle, észrevette, egy a lelógó fehér kézben, a görcsösen összetapadt ujjak között, mint egy lehanyatlott árbocon, ott leng a magyar szalag.
- Kicserélték? – kérdezte.
- Nem.
- Hát?
- Elzuhant.
Amikor végigfektették a grófot az ágyon, az ispán a grófnéhoz fordult szemtelenül:
- Itt maradjak?
A nő kinyitotta neki az ajtót:
- Rögtön távozzék!
Péter kullogni kezdett lassan. A nyílásban azonban megállt, és hogy jóvátegye vétkét, megkérdezte résztvevő hangon:
- És hogy zuhant el a méltóságos úr?
- Magyarosan! – mondta a grófné, és betette az ajtót.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf