Berde Mária: A csodatevő notesz

Az iskolába gazdag és szegény kisleányok jártak, de a legszegényebb mégis Annuka volt. Tízórai kiflire ő nem kapott pénzt, csak fekete kenyeret hozott magával. A könyveit ócskán vette, a hajába szalag helyett pertli volt befonva, és míg a többi kisleányoknak pillangós fehér köténykéi voltak, az övéit kékkockás segesvári szőttesből varrta az édesanyja.
Aztán valami nagyon szép se volt Annuka. Tudta ő azt, hogy szemre a legutolsó az osztályban, hát nagyon meghúzódott a padban és az ujját is alig merte nyújtani. A szépruhás, széparcú, vidám kisleányok bezzeg másképp tettek! Kiabáltak, csiricsáréztak csengetés után is, bizony, fel is bosszantották sokszor a tanító nénit, és hogy aztán kiengeszteljék, egyre-másra hozták neki a szebbnél szebb virágokat. Télen pelargóniát, kaméliát, tavasszal ibolyát, gyöngyvirágot.
Annukáék szűk és sötét kis udvaron laktak, ahol a fű se hajtott és egyetlen kicsiny ablakukban nem nevelhettek virágot, mert anyukának kellett a világosság, hogy egész nap varrhasson, hímezhessen, különben miből telnék a fára, kenyérre? Se idő, se hely nem volt a virágnevelésre.
Jaj, de szomorú volt ez így! Amikor a szép, komoly tanító néni bejött az osztályba és egy-egy kisleány átadta a bokrétáját, a tanító néni rámosolygott arra, sőt olykor meg is cirógatta. Sokszor gondolta Annuka: milyen boldog az a kisleány! Ha őt a tanító néni csak egyetlen egyszer megcirógatná! De aztán meggondolta, hogy az ő haja nincs finom szappannal mosva, hogy fényes és jószagú legyen, a pertlije is fakó, hát a tanító néni utálná az ő fejére tenni finom gyűrűs kezét. De egy mosolyt, azt mégis szeretne kapni, egy olyan drága szót: „Köszönöm, kedvesem.”
Nagy dolog volna ez, mert a tanító néni nem osztogatja csak úgy a gyöngédséget. Sőt szigorúan beír minden, minden rajtakapott helytelenséget egy kis fekete noteszbe.
Telt, múlt az idő, eljött a tavasz ünnepe. Április harmincadikán a kisleányok éppen azon tanakodtak, hogy fogják megünnepelni május elsejét. Amikor a tanító néni bejött, azt mondta: holnap fog kiderülni, ki szereti őt a legjobban.
Lett nagy tanakodás, amikor a kisleányok hazamentek. Mindenki tüntetni akart a szeretetével. Mindenki ígért valamit, ki pénzt, hogy cserépvirágot vegyenek, ki nárciszt, tulipánt, gyöngyvirágot, úgy fogják az osztályt kidíszíteni. Mert hiszen honnan láthatná meg másképp a jó tanító néni, hogy ki hogyan szereti őt?
Annuka sírdogált odahaza, hogy ő is szeretne vinni valamit. Édesanyja megsajnálta és nagy kunyorálásra elengedte a szomszédjukban lakó öreg koszorúkötővel a mezőre virágért. Nagyon messzire kellett menni, amíg a városból kiértek a szabad mezőre. Hanem aztán szép is volt a mező, mintha ki volna hímezve. Fehér, sárga, lilaszín volt a tarkasága. Hogy ujjongott Annuka! Szedett bokréta kankalint, kosbort, kásavirágot. Majdnem kitörte a lábát is, amíg hazaértek, késő estére. Boldogan ment fel reggel az iskolába.
De amikor a kisleányok bokrétáit meglátta, a szíve úgy kiszegényedett. Hát még amikor a tanító néni asztalának közepére kitették a pénzen vett virágos orgonafát és az asztal szélét beszegték bokros nefelejccsel, gőgös sárga-piros tulipánnal! Ahogy ő is odanyújtotta a maga mezei bokrétáját, Esztike, a legcifrább kisleány türelmetlenül rákiáltott:
- Hallod, Annuka, vidd innen azt a tarka seprűt!
- Ha-ha-ha! Tarka seprű!
Kacagni kezdett az osztály, és Annuka sírva fakadt.
Esztike nem volt rossz-szívű kisleány, és megbánta hirtelen durvaságát.
- Nézd, Annuka, te láthatod, hogy a te mezei virágod nem talál az úri virágok közé. Hanem, hogy kárba ne menjen és emelje a többit, alul rakjuk a lombbal együtt és rátesszük a miénket.
A tanító néni bejött. Megköszönte az osztálynak a meglepetést és hogy viszonozza, kijelentette, hogy ma nem lesz tanítás, hanem lemennek a parkba játszani. Dél felé visszamentek az osztályba. A tanító néni összeszedte a szép virágokat, de a lombot meg a kankalinos füzért otthagyta. Esztike meg két barátnője vitte haza a virágokat a tanító néninek.
Mert Esztikéék mindig ajánlkoztak segíteni a tanító néninek, de Annuka ezt sosem tette, mert félt, hogy vele nem szívesen menne végig az utcán, a foltos ruhácskái miatt. Most is, ahogy a tanító nénivel mentek Esztikéék, hát siettek elfecsegni, ki melyik virágot hozta, de persze Annukának a nevét se mondták, hiszen az ő virágai ottmaradtak az iskolában szemétnek.
Otthon bizony ma is elsírja magát Annuka az ő ajándékának sorsán. Édesanyja megígérte neki, hogy este, ha három kisebb testvére elalszik, olvas egy szép történetet.
Úgy is lett. Miután a kicsik az ágyban hangosan imádkoztak a jó édesapáért, aki elesett a szerb harctéren, a kicsikék elaludtak. Édesanyja ekkor kinyitotta a kapcsos bibliát, és elolvasta a példázatot az özvegyasszony két filléréről. Hogy a jó Isten többre tartja a szegény két fillér perselypénzét, mint a gazdag aranyát.
- Édes kicsi leányom – magyarázta aztán –, a te szegényes virágod nagyobb fáradtságodba került, mint Esztikééknek az orgona meg a tulipán. A jó Isten számon tartja ezt neked és kivilágosítja a tanító néni előtt, hogy te is szereted úgy, mint a többiek. Csak légy te mindig jó kisleány és szeresd valóban a jó tanító nénit, még ha az kedvesebb is a többiekhez. Te úgyis mindig elbújsz előle, mint a csigabiga, hogy lehessen hát kedves hozzád:
Annuka nem volt egészen megvigasztalódva, de nem akarta búsítani édesanyját. Hiszen úgyis mindig szomorú volt, és úgyis bosszantották eleget a kicsikébbek a maguk oktalanságában. De azt tudta, hogy a tanító néni soha-soha nem fogja sejteni, hogy ő milyen nagyon szerette! Talán még jobban, mint a többiek…

*

Másnap reggel szívszorongva várták a tanító nénit.
Bejött, és amikor leült, így szólt hozzájuk:
- Kedves gyermekek! Közeledik a vizsga ideje és ki kell osztanom a vizsgai verseket. Még tegnap akartam, de mert május elseje volt, hát nem értünk rá. Mert nem olyan egyszerű dolog, hiszen azt is ki kell választanom közületek, hogy ki mondja a vizsgai imádságot.
A kisleányok szívdobogva néztek a tanító nénire. Ez a legnagyobb dicsőség, a záróvizsgán az imát mondani.
- Ti tudjátok, kedveseim, hogy én titeket mind, kivétel nélkül, egyformán szeretlek. De ti nem egyformán szerettek engemet.
Nagy csend ült az osztályon. Annuka lesütötte a szemét. Szégyenkezett. Ó, a tanító néni bizonyosan róla gondolja, hogy nem szereti olyan nagyon. És hiába mondta anyuka, hogy egy ilyen lélek, mint a tanító néni, nem nézi az ajándékokat, mert Annuka másképp se tudott a kedvében járni, még az udvaron sem futott soha hozzá, még feleléskor sem mert a szemébe nézni…
- Vannak, akik kicsit szeretnek, akik nagyon szeretnek és talán olyan is akad, aki legjobban szeret mind között. Nos, mit gondoltok, ki lehet az?
Az osztály felbolydult. Először összenézetek, azután ujjal mutattak, felugráltak, kiabáltak.
- Én, én, én! Én szeretem a legjobban a tanító nénit!
Már lökdösték egymást, vagy kettő kiszaladt a katedráig.
A tanító néni mosolygott, de mintha még a könnye is kiszivárgott volna.
- Üljetek le, kis hízelgők, és csendesen legyetek! Majd megmondja az igazat a fekete notesz.
Kivette az osztályfiókból és föllapozta. Sorban ment végig a neveken. Ábrahám: egyszer kiállítva, egy szer ittmarasztva… felesel… Benedek: egyszer ittmarasztva, kétszer nem hozott irkát, a keze nem volt tiszta… Ment, ment végig a bűnlajstromon.
Annuka szíve mind gyorsabban vert. Valami fojtogatta. Mi lesz, Istenem, mi lesz ebből? Amikor a tanító néni a névsor végére ért, felemelte a fejét és végignézett az osztályon:
- Látjátok, gyermekek, a fekete könyv arra való, hogy megmondja nekem, ki szeret engem legjobban. Az, akinek a neve mellé semmi sincsen beírva, aki egész éven át nem bántott engem a rendetlenségével, mulasztásaival, rossazlkodásával. Találjátok ki, van-e olyan köztetek?
Bizony, az osztály most csendesebben viselkedett, mint az előbb. Nemigen merte senki az ujját nyújtani. Éppen a virághozók hallgattak a legmélyebben.
Egyik-másik mégis megkockáztatta:
- Nekem nincs beírva! Nekem nincs beírva!
De bizony kisült, hogy rosszul emlékeznek vagy rosszul számítottak rá, hogy a tanító néni elfelejtette beírni botlásaikat. Mindenkivel történt valami az esztendő során.
Most a tanító néni Annukára nézett:
- Állj fel, Annuka. Igaz, hogy te szereted a legjobban a tanító nénit?
Jaj, Istenem, Annuka lesütötte a szemét, azt hitte, nyomban elsüllyed. Még csak ki sem bírta nyitni a száját.
- Mert azt mondja a fekete könyv. Mert a te nevedhez egész éven át nincs beírva semmi. Te sohasem bosszantottad a tanító nénit.
Annukának megeredt a könnye.
- Noi, ne sírj, kicsi csacsi. Gyere ide szépen, és olvasd el az imát, mert te fogod a vizsgán elimádkozni!
Annuka szédelegve lépikélt a tanító néniig. Az megcirógatta az arcát, fölemelte az állát és mélyen a szemébe nézett Annukának.
- Hát aztán igazat mond a fekete könyv?
Csak bólintott nagy szipogva Annuka, mert a szó bentszakadt a szakadásig dobogó szívének fenekén. Csak a szeme válaszolt, a csudától fényesre tágult két szeme. És akkor a tanító néni lehajolt és megcsókolta Annukának fakó, szegényes, szalagtalan haját.
…Úgy repült be otthon Annuka, mint egy csicsergő, csapongó madár. Lobogott kezében az ima papírlapja.
- Édesanyám! Édesanyám! – kiáltotta már a tornácon. – Az Isten megmutatta! A jó Isten megmutatta!