Fáy Ferenc: Vénasszonyok nyara

Hogy’ mondod el az üldözött nyár
fájdalmát itt, a fák alatt?
Mikor a szálló drótokon már
tollászkodnak a madarak,
a bokrok hozzád menekülnek,
füvek sírását hallani,
s a domb alatt sárgán elülnek
szétszórt világod roncsai.

Hogy’ rejted el gyógyíthatatlan
hiányodat, hogy nem vagy itt?
Tollászkodó árnyad a Napban,
póznák búcsúzó drótjait?
Mikor a ködben már fehéren
vacog a nyár-megcsalt világ,
s tücskök szerelmes énekével
takaródznak a dáliák.

Hogy’ pólyálod leírhatatlan
szavak gyolcsába ezt az őszt?
A látottan is láthatatlan
ismeretlenül-ismerőst…
Te, aki régen ronggyá nyűtted,
és elkoptattad napjaid,
hová rejted el most a rétet,
s hiányodat, hogy nem vagy itt?