Szalay Fruzina: Makáma

Juszufot, a bölcset, minapában – kerti lakában – egy tanítványa felkereste.
A meleg este – már aludt régen – langy éj ölében, – s az éjjel szárnya – ámbrába mártva – lecsüggött a tájra. – A kertet járva – nyíló jázminok árnya alatt, – hol hűs patak – gyöngyvize fakadt, – s hová naponta – a szellő nyílt rózsák fűszerét hordta, – találta az ifjú Juszufot éppen – az éj hűsében – a balzsamos jázminág alatt ülve – álomba merülve.
Bár könnyű volt az ifjú lépte, – mégis neszére – gyors röptű szárnyon – eltűnt az álom. – Juszuf felébredt s köszönték egymást: – „Oh lásd, – szólt a tanítvány, – nem is gyanítám, – hogy szunnyadva lellek – mélyén a kertnek, – s bár lassú lábon – és csendben jártam – nesztelen, halkan, – az álomtündért mégis megzavartam, – s ő tova szállott. – Vaj, mi volt álmod?”
Felele Juszuf, míg kezével – ezüst szakállát simítá széjjel: – „Ez éjjel – csodás volt álmom: – bércet láttam, hajnalfény volna! – a hegyoldalra is távolabb – forró sugarát hinti a nap, – ám a bérc alján oda lenn – sötétség terjeng végtelen – s nagy, sűrű ködbe – van a völgy födve, – mely beláthatlan akár a tenger.
Számtalan ember – volt a hegy ormán a napsugárban, – bámulva láttam, – miként sietnek lefele a völgybe.
Friss harmat gyönge – szikrázva égett –bíborában a hajnalfénynek – fenn a hegyen, – és édesen – tarkán mint színes lepkeszárnyak – tündököltek bájos virágok, – ám az emberek meg nem álltak – percig se nálok, – mind tova haladt lélegzetvétlen – nagy sietésben.
Az út felén – hol forrón ragyogott a déli fény – s a nap tüzes aranyat öntött, – mézes gyümölcsök – melyektől hajoltak a lombos ágak – kínálkozának, – ám a menőknek nem lassult lépte, – percet se késve – siettek elébbre. – Némelynek útja – bársony mohán futva – lágy volt és édes, – mást tüske vérez – s rögtől kínozva, ütődve sziklába – sebes a lába. – De bár göröngyön – vagy harmatgyöngyön, – tövisen vagy virágon járva, – mind siet a völgybe – titokzatos árnyba!
Ez, hideg arccal, – az, mosolygó ajkkal, – emez meg szinte remeg, – mert szíve nem érti, – és félve kérdi: – vajon ki tudja – hova visz útja? – S ott lenn mi várja? – éjszaka árnya? – Új hajnal fénye?”
Az ifjú kérdve – halványan állt ott – s szólt: „Értem álmod, – hogy mit jelent, – de mi várt rájuk odalent?”
Mély lőn a csend, – hallgatott a kert – és Juszuf így felelt: – „Kinek szeme lát – ama ködön át? – Te se kutassad – az árnyat hagyd csak, – ne nézz az éjbe, – de fel az égre – az örök fénybe, – nézd mily fenséges, nyugodt az ég! – Úgy tetszik, mintha zengést hallanék! – Itt csupa küzdés, vergődés porban – ott, örök mosoly van, – minden ragyog – s bíztatva néznek rám a csillagok!”

A Magyar Költészet Kincsesháza (Endrődi Sándor)