Mikszáth Kálmán: Mit csinál Kossuth Lajos?

Unalmasan szövődik a dohányvita. Sohasem láttam én ilyen Házat. Se beszélni nem akar, se hallgatni. Türelmetlenül viseli magát a szónokok iránt. Ma valaki belekiáltotta a Madarász beszédébe »Halljuk«, s ez derültséget okozott. Ki ne nevetne azon, hogy Madarász Józsefet hallani akarja valaki…
Ilyenkor az okos ember kimenekül a folyosóra. Ni, éppen ott ül az egyik széken a »Kossuth palatinusa«, Helfy Ignác: azzal most jó lesz szóba állni, mert tele van olaszországi élményekkel.
– Beszélj valamit, kedves Náci bátyám. Hogy van Kossuth?
– Jól. Köszönöm.
– De az nem elég, nekem több kell.
– Hát nagyon jól van.
– De nekem egy egész tárcára való kell róla.
– Hát pompásan van, jó étvággyal eszik, reggel kel, este fekszik és közben dolgozik.
– Ebből bajos egy tárcát megírni.
– Én pedig ennél többet most se tudok – mondja Helfy, s csökönyös hallgatagságba merül.
Hanem iszen majd kiugratom én belőle a kétheti élményeit.
– Igaz-e – mondom –, hogy az öregúr nagyon meg van elégedve a politikai viszonyainkkal?
– Nem igaz – pattant fel Helfy –, ki mondta neked azt a bolondot?
– Azt hallom, Somssich járt nála a nyáron, és az meggyőzte a szabadelvű párt politikájának helyességéről. Hogy, azt mondják, ingadozik az öregúr.
De már erre méregbe jött a palatinus; ebbe a »csapdába« beleugrott:
– Olyan szilárd az, mint a szikla – mondja hévvel. – Annyi igaz, hogy ott járt Somssich a múlt nyáron, s ez jól is esett Kossuthnak. De politikáról nem beszélgettek.
– A derék Somssich! Hogy eljut ő szépen mindenüvé!
– Az öregúr különösen azért örül neki, mert legkivált kortársai iránt érdeklődik: most is elkérdezte Ghyczy Kálmánt, Andrássy Gyulát, az öreg Pulszkyt, hanem azért ismeri ám a fiatalokat is. Beksicsről tudakozódott és dicsérte. Hermant nagyon szereti. Általában él-hal a természettudományokért: »Ezeknek köszönöm – mondja – minden életkedvemet«. Nincs az az apró mozzanat közügyeinkben, amit ne tudna. Most, hogy levétettük magunkat…
– Egy képre?
– Igen, egy képre; hát amint ott vagyunk a fotográfusnál, azt mondja nekem: »hogy vígabban vegye ki magát, beszéljen valamit«. De mit? kérdem. »Mondjon nekem például egy beszédet a dohányjavaslat ellen«. Úgy is lett. A dohányjavaslat elleni beszédemet még Turinban kezdtem. Úgy vagyok levéve. Mutatta is aztán az öregúr a képet Ruttkaynénak: »Nézd meg Helfyt, és szagold meg, mert olyan híven van eltalálva, hogy még a dohányszagnak is meg kell érződni rajta.«
– Ruttkayné eszerint vele lakik?
– Kettecskén élnek. Egy szakácsnéjuk van és egy inasuk, tehát négyen vannak. Ruttkayné virgonc asszony, aki egészen beleélte magát a turini társaságba, vizitekre jár, s látogatásokat fogad. Kis szalonja valóságos zsongó fészek. Ott ki- s bejárnak a látogatók. Míg a Kossuth dolgozószobája, melyet egy ajtó választ el amattól, csendes remeteszoba. Mondta is az öregúr a Ruttkayné lakosztályára mutatva: »Az ott a nagyvilág, – de ez a zug itt Magyarország«. És az; mert magyar folyóiratok, könyvek hevernek az asztalokon. Magyarország mappája a falon, s minden egyes tárgy Magyarországra emlékeztető.
– Hát a fiai?
– Azok sűrűn látogatják. Minden két-három hétben ott van az egyik vagy a másik.
– Képzelem, sokat politizáltatok két hétig.
– Természetesen. A kis turini szobában is eleget hangzott »Tisza így, Tisza úgy«.
– Mit tart Tiszáról az öregúr?
– Nagyra becsüli – mondá Helfy. – Rendkívüli tehetségesnek tartja, bámulja szívósságát, nagy szorgalmát és éles ítélőtehetségét, aminő ritka államférfiúnak jut osztályrészül – de kifogásolja a diktatúrát, amit gyakorol.
– Ej, kérlek, azt kellene tudnia, hogy itt most mindenki diktandó szeret cselekedni, míg a Kossuth idejében mindenki diktálni akart.
– Bocsásd meg – szólt eközben Helfy –, de csengetnek odabenn. Most már itt hagylak. Ki tudja, milyen okos ember beszél.
Ott bent Szendrey Gerzson szónokolt.
A javaslatnak nem ártott szegény ember semmit, de az én tárcámat alaposan tönkretette, mert csak az Isten a megmondhatója, hogy az én tisztelt bátyám milyen érdekes dolgokat vallott volna még Kossuthról.

1887