Tamási Áron: Egy pásztorfiú története

Felséges templom: ez a havasi mező! Fenyők országa körül. A keleti szélen magányos erdei ház. Száz lépésre tőle lécából kerítés s abban háromszáz juh, talpon immár az első fényre. Kívül egy kutya mereven megáll, majd merészen előre néz és hátra. Az ő neve Bátor, és harmat csillog az orrán.
Dereng.
Az illatos csendben két marcona kosfej összecsattan. A hang végighullámzik a mezőn, majd a nagy fenyők mmillió tűlevele között elmúlik, mint a tünemény.
A félszárnyú kaliba alatt kicsi Jankónak a zsme.
- Bátor! – így szól a szava.
S a kutya puha menésben megindul fejéje. Mellette okosan megáll és nézi a legényke arcát.
- Hát felkőtél, hálistennek? – int rá nevetéssel, mire Bátor is megmeríti a fejét a levegőben és körülnyalja a száját.
Aztán kiállnak együtt a mezőbe és nézik és gyönyörködnek azon, hogy büszkén küsdik a két kos.
Felszáll egy sas.
És felsír egy héja.
Jankó körülnéz és lassan, nesztelenül leül egy halomra. Fejét mereven tartja és figyel. Jobb tenyerét a kutya fejére teszi és hosszan nézi, hogyan dereng az ég. Egyszerre Bátor kiugrik a keze alól és ugatni kezd. De ahogy meglátja a közeledő két embert, elszégyelli magát, fejét lesüti és farkával hízelegve köszöntésre megy.
- Miért vonított az előbb? – kérdi Jankónak az apja, kinek neve János.
- Valamit megérzett bizonyosan. Vagy a bolha csípte.
- Én sem aludtam az éccaka… – jegyzi meg az asszony.
És szorgosan fejéshez látnak. A csebreket elhelyezik, s János nyomban odaszól:
- Ereszd be őket, Jankó!
Csobogni kezd a tej és meleg illata beburkolja a fejeket.
Jankó elereszti magát néha, majd felrezzen és fütyörészni kezd. Bátor kutyája nem tágít mellőle. Esdeklő szemekkel vigyázza őt, miközben egyenként eregeti a jámbor állatokat.
Nagykésőre megcseppenti János az utolsót is. Ekkor egyenesre feláll és erős derékból kiroppantja a munkát.
- Mehettek, Jankó – kormányoz kurtán.
A gyermek nyakába veti az eleséges tarisnyát, kalapját a hóna alá csípi és botjával átalszeli a felsütött nap sugarát.
- Hóhé! Brride ne!

II.

Jankó egy fatönkön ül. Bátor kutyáját nézi és töpreng. Rebbenő eléje nem nyughatik bele Istennek végzésébe, mellyel megtiltá a szókimondást ennek az eleven értelmű pásztortársnak.
Hunyorgó szemekkel megnézi az égi tüzes órát, mely a hágónak feleútján vala immár.
- Falunk egyet, Bátor! – szólt s jobb keze elvesz a tarisnyában. S eme mozdulatra Bátor is bétöri hátulsó két lábát s az elsőkre feltámasztja sóvárgó fejét, nevet a szemével, nyöszörög és nyughatatlan s a nyelve minden pillantásban kijár, mint a fakereső lángsugár.
Jankó kiemeli az eleséget s a kutyával szembekacagva ügyesen elhelyezi a tönkre. S nem is mozdula többet. Se nem folya arcából tovább az öröm, csak megijede és nézé meredten a feéje hömpölygő medvét. S azt nézé Bátor is, a kutya, s orralikát, mint a tüzes vas, égette a vadszag.
Fülük kínlódva hallá, hogy rengeteg lomha teste alatt ropognak az ágak, amint cammog és vigyázkodik, megáll és keresi lustán a málnát, majd megindul újra és rémültes lábaival nagyokat harap a távolságból.
Jankónak megrázkódik a teste. Mintha szurokkal meg lett volna kenve a csutak, úgy odaragadt. A kezével meneküésszerűen tapogatni kezdett s egyszerre megmarkolta a kenyeret: önmagához visszaesett s ez a csodálatos érintés meghozta a szavát is:
- Nye, medve, nye! – szólott kutyának való hangon.
A hangra földhöz ragadt a nagy állat négy lába rögtön. Fejét egy arasszal feljebb emelte, meglepetten Jankóra nézett, majd a kutyát látta meg és kicsi barna szeme elsötétült. Nem jöve előre, se nem mene hátra. Hanem állott, mint egy találós kérdés.
S ebben a feszült helyzetben percekig várt Jankó. Ereje nem volt a mozduláshoz, az esze nem váltott, a nagyvilág elmúlott valahogy tőle, csak egyedül a medve, a legnagyobb, a nagyállatnagy, aki mindjárt megeszi őt, megeszi Bátort, megeszi a juhokat meg az élő embereket s az egész világot.
- Nye, medve! – kiálta fel ismét.
A lomha állat megnézte erre a földet, jobb első lába lassan előre tevődött s a nagy test megmozdult.
Jött egy lépést.
Sötétedni kezdett.
Jött kettőt.
Bátor a földet vakarta halálos erővel, hogy négy kicsi talpán kiserkedt a vér. De a medve számba se vette őt, se a mozdulatlan legénykét, csak ereszkedett közelébb, mint egy ijesztő felleg. Idegborzoló életszaga hirtelen orrukba ütődött s ekkor Isten szavára megragadá Jankó a kenyeret és sebesen a medve felé nyújtá és szóla:
- Mesze kenyér!
Egy elevenebb mozdulattal megtekintette istenáldását a medve s ahogy cammogva beérte, megállott és megszagolta, orrlikai kinyíltak és megint összeestek.
Jankó azt hitte, hogy csak tempózik és kínáltatja magát, azért újra a szájához kenegette a jó búzakenyeret.
- Edd meg, kicsi medve!
Eme egyenes kínálásra sem harapott belé, hanem a fejét egy kicsit féloldalt döjtötte és egykedvűen nézte a vendéglátó kicsi székelyt.
- Miért nem faltál egyet? – folytatta hízelegve Jankó, de a kenyeret nem merte visszavenni, ámbár ott tartani sem igen tudta, mert a nagy találkozástól az erő kihullott mind a két karjából, s hol lesüllyedt kenyértartó keze, hol ijedten kukra lendült.
A medve nézte és mogorván szemlélte az erőtlenségnek ezt a játékát, s néha mintha dünnyögött volna, mondván: – Ne csalogass, mert bajt látsz!
Így kínlódott Jankó sokáig. Végre elgémberedtek az ujjai s földre hullott a kenyér. Megrázkódott és agyonrémülve várta, hogy mikor kapja le őt a csutakról a medve. De az nem siette el a dolgot. Egy barátkozó pillantást vetett a gyermekre s megnézte a földreesett kenyeret is. Aztán lenyúlt nagy fejével a földre, szájával felemelte a kenyeret s úgy tartotta Jankónak oda, mintha emberi módon szólna:
- Mesze kenyér!
Erre a csodálatos magaviseletre, mint a leszakadó zápor, reménység, erő és öröm hullott a legénykére. A visszaszállott életben kigyúlva, szinte önkívületben szólt:
- Ember vagy, medve!
És visszatette a kenyeret a helyére, s szép lassan emelkedni kezdett ültéből. Hanm nézést örö9kké a medvét nézte,s szívéből mosolygott is neki, hogy barátságos természete meg ne zavarodjék. Báror kutyáját, ki szűkölve bújt a sarkához, gyengéden megérintette:
- Egy szó se legyen!
Aztán óvatosan a medvéhez hózódott, s mint egy kicsi bárányt, simogatni kezdé. S hagyta magát a vadállat. Még a gyermek keze alá feküdt, bíztatva őt, hogy csak bátran!
Jankó látá a kedvezést és megbecsülé azt. Nekihajolva kedveskedett a medvének. Erős félelme idegrázó gyönyörűséggé kezde átváltozni. Testében ezer öröm szikra bizsergett. Kezdte a fejénél és lassan, meg megállva tömzsi ujjait végigszekereztette a barnafényes, süppedékes puha háton. S amikor a medve farához ért, hirtelen megállott, egy pillanatig gondolkozott és elmosolyodott.
Eszébe jutott, hogy ő látott egyszer egy nagyhajú, zsíros idegen embert, aki medvét táncoltatott furulyával a faluban. Most azt ő is megpróbálja, tette fel hamar magában.
Odaállott pontosan a medve orra elé:
- Ide figyelj, hét! – mondta neki és táncolni kezdett.
A medve figyelemmel nézte. Bámulásából kitetszett, hogy soha nem látott még ilyent. De meg sem mozdult.
- Járjad, hé! – riasztott reá Jankó.
Szavának sem lett foganatja. S hiába járta maga mindenféle módon tovább, a nagy lomha test nem kezdett illegetésbe.
Egyszer aztán ő is ráunt s megállott. Sértődötten nézett körül és keresni kezdte a kedvetlenség okát.
- Ehe! – mondta hirtelen. Kivénült medve lesz, megnézzük a fogát.
S le is térdepelt nyomban s a medve fejéhez hajolva jobb kezét a felső állkapocsra, és a balt az alsóra helyezte. Nekifeszült, hogy ő erőszakkal is kinyitja a száját.
- Tács! – mondta nyersen.
Feszített egyet.
S ebben a pillanatban a medvének két rémületes mancsa, kifeszített körmökkel rácsapódott a fejére.
Jankó felordított, mint a sárkány, Bátor vonítva ráugrott a medvére s ez hörögve a kutyára vetette magát. A legényke vérbeborulva és félig meghántott koponyával kiszakadt az irtóztató karmok közül s apát és anyát kiáltva futni kezdett és futott, ahogy tűzbeborult inakkal bírta, rohant és ordított megháborodott elmével, mezőkön és erdőkön keresztül, amíg valahol a korondi hegyben Szűz Mária nevével ajkán elbukott. Ott feküdt alkonyatig s akkor megtalálta őt egy pásztor és bevívé a kunyhójába ápolásra.
Bátor pedig, miként a hűség vértanúja, szörnyű módon meghala.

III

Szomorú templom: ez a havasi mező.
Keleti szélén síralomház épülete három hetekkel ezelőtt. És azóta gyenge a mezőnek és erdőnek pompája arra, hogy feledtesse a juhőrző legénykét.
Szótlan lett az asszony és szemei keresztülnéznek a látott tárgyakon és fiának üres helyétől borzad. És János?! Borzalom látni! Sokszor nem leli meg szemével maga előtt a fát és nekimegy. És máskor réveteg s tántorog a sima mezőnek tükrén. Néma, mint az omlásnak induló szikla, csak néha kiált fel, emlegetvén egy nevet hideg borzalommal.
- Fiam, Jankó!
Most is az erdőszélen látszik erős alakja, amint űzi jobbra a fájdalom és kergeti balra, amint mellére nyomja fejét a végzet s amint őmaga remegve vajúdik fiának visszatérésén.
Hirtelen kigyúl és megegyenesedik.
- Jankó! – zúg a hangja az erdőn.
Aztán gyönyör rohan az arcára és pihen kínjának árnyékában, ahogy három hét óta naponkint szokott egyszer. Szemei néznek epedve, karjai mozognak és minden tagja megenyhül a látomásban, amely mutatja neki az ő szeretett fiát elevenen.
- Fiam! – szólt szépen és a gyermek eltűnik, mint a hirtelen jelenség.
Ő maga behunyja szemét és nagy erejét megfeszíti s úgy teremti vissza Jankónak alakját s helyezi reá a vonásokat, amelyek őbelőle erednek, valamint ered egyik fából a másik. Majd kipattantak szemei és szörnyű módon nem látja, amit látott.
Megborzong.
Fogai csikorognak a nagy akaratban, mert nem tűri, hogy ne lássa fiát. S valamint megjelene Isten előtt egykoron a teremtés feladata, úgy jelenik meg János előtt is amahhoz hasonló. Erejének gyönyörűsége megszállja, és izmait, mint a rugó, elindítják őt a háza felé.
Fejszét, fűrészt és kézvonót és minden szerszámot hamar összeszed s megindul azokkal az erdő felé szép fényes szemekkel.
Kerüli hosszan a fákat s végre nekilát egynek, amely a legnagyobb és színében gyönyörű, és levágja azt, s kimetsz a törzsből egy jó ölnyit hosszában, mert akkora vala tetőtől-talpig az ő fia, Jankó.
Akkor behunyja szemét és a véghetetlen országból maga elé hozza legényke fiát és isteni akaratnak erején képzelete lefényképezi őt értelmének falára.
Megforgatja forró vajúdásban a mintát és faragni kezd.
Izgatott és tagjai remegnek.
A verejték kiüt homlokán, majd odafogja egész testét.
Farag és fűrészel.
Gyalul és fúr.
Gyötri magát és gyötri a fát, közben meg-megáll s boldogan nézi az alaktalan fatuskót. Ráhajol és távol veti magát, vágja mindenféle szerszámokkal és simogatja kérges tenyerével. Felül gömbölyít fejnek, alul két szárba kivágja.
Így faragja félnap.
- Ojan! Világteremtésre! – kiált fel végre és az öröm lobogó erejével vállára veszi fajankót, kinek emberi formája nincsen, s aki még szörnynek sem elég formás.
Viszi át az erdőn s ahogy a mezőre érni, hát jő szembe véle egy legényke-gyermek, aki láttára megszöki magát, és kiált:
- Édesapám!
Megáll János rögtön, mintha örömből oszlopot ütött volna orra elé az Isten, megreszket szemében a fény, fajankó a földre esik, s önmaga megviselve így szól:
- Hát te vagy?
- Nem is más.
- S nem hótál meg?
- Csak az ige tartá.
- S eddigelé hol vótál?
- Piros Mózsibá kúrált a korondi hegyben.
- S oda hogy kerültél:
- Kérdezze kied a Fennvalótól.
- Hm…
Egy percet hallgatnak. Akkor Jankó felkacag boldogan az apjára:
- Édesanyámnak leánkája lett.
- Ne beszélj!?
- Onnét jövök, hogy híjem kiedet.
- S kénlódik?
- Abizza kacag.
Erre az örömre János kényelembe ereszti magát, s ráérő mozdulatokkal, mintha templomba menne, megindul a ház felé.
A legényke lassú mozdulatokkal körülnéz. A nap szemébe süt és hármat tüsszent. Majd fajankóhoz lépik és fültövét megvakarja.
- Hát e mi a nagynyavaja? – kérdi.
Végre elunja törni a fejét s a dibdáb faragványra leül. Kinyitja bicskájának élét és ösztönösen ezt az öt betűt vágja szép lassan a fába: BÁTOR.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf