Lendvai István: Őszi áldás
Őszi erdő, aranyerdő
álmodoz a napverőn.
Mondhatatlan csöndességben
puha fű a heverőm,
fölémkéklik csodakéken
az ég boltja messze fönt,
és a Mindenség öröme
titkon, szelíden elönt.
Milyen távol, milyen könnyed
minden, amit sok-sok év
elémhordott szépet, rosszat!
Őszi erdő méla rév,
honnan a megbékélt hajós
merengően kitekint,
s minden elmúlt orkánjárást
újra vállalna megint.
Mily szép, ami tiszta volt, mert
kékszemű bolondulás!
s mily nagy titok minden, ami
vérharangon kondulás:
vad erőim zivatarán
mennykövező haragom,
és sok édes könnyem, melynek
mézét ma is siratom.
Milyen enyhült fájdalom már,
ami csalatásul ért,
áldozván magamat hűen
Hazáért és Emberért,
s hol lesz mindez, ha a Nap majd
egy sírdombon megragyog,
mely csak maga tudja majd, hogy
vihar voltam, csönd vagyok.
Őszi erdő, aranyerdő
búcsúztatja levelét,
s mind e levélhullás közben
boldogan dalol a Lét,
s vele az emberlélek is,
a hálás, a fényivott, –
áldassék, Ki ez ünnepre
mindeneket meghívott.
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.