Kosztolányi Dezső: Nadányi Zoltán I.

Mintha magamnak számolnék be, vagy valamelyik barátomnak, ki minden célzásom elérti, úgy igyekszem megírni ezt a bírálatot, kikerekítés nélkül, egymás mellé sorakoztatva azokat a tárgyi megjegyzéseket, melyeket olvasás közben papírra vetettem. Ezeknek talán inkább hasznát veheti a szerző és olvasó, mint azoknak a „beállított” és regényes kritikáknak, melyek a költő alakjával foglalkoznak, és hímet varrnak a semmire. Nadányi Zoltán első verseskönyve. Gazdagon és tökéletesen – meglepően – tud magyarul. Nyelvünk 1921-ben. Azt, amit remekíróink kibányásztak, és amit a Nyugat költői felszínre hoztak mély tárnákból, itt lelem, új ötvözetté forrasztva, s szinte személytelenül gyönyörködöm abban, amit a századok létrehoztak. Boldogok, akik ezen a hangszeren játszhatnak. Verőfényes és zivataros nyelv! – Az egykori forradalmi vívmányok konzervatív értékké váltak. Ez természetes és megnyugtató. A fiatalok az elődök vállára lépnek, és ezen az eleven lépcsőn szaladnak fölfelé, előre. Mindenekelőtt ez ötlik szemembe: szín, sok-sok szín. Fényfoltok a magyar tanyáról és faluról, festékpöttyök a vidékről. Kolibritarkaság. De nem cifraság. Ebben a tekintetben a kötet erősen magyaros. Úgy tudom, festőink évszázadokra visszanyúlóan színkedvelők, akkor is, mikor egyebütt még nem divat ez, elsősorban színeznek talán a föld, a levegő, az égalj hatása alatt, még a rajz rovására is. Az íróink is. Van-e színesebb, polikrómabb költő Petőfinél? Az ő nevét nem véletlenül írtam le. E kötetben többször kísért. Olvasom e fiatal költőnek A gyilkos című szonettjét, mely a négyes rímeivel, a zárt nyugat-európai formájával is határozottan petőfiesen magyaros. „Az inge ujján csepp vörös folt, rádönti lopva a vörös bort s vörös ingujjal ül…” Nem hiszem, hogy Petőfinek nincsenek tanítványai. Csak az utánzói vallottak kárt. De tanítványa öntudatlanul majdnem mindenki, még ma is, aki magyar verset ír. Láthatatlan ő, mint a levegő, és éppoly éltető. Stílje, rendkívüli, ösztönös és változatos formakészsége még Aranyra is folyton hat. Ő volt a nagyobb formaalkotó. Nadányi Zoltán jól versel, az utóbbi évtized minden finomságával. Néha beleveti magát egy kész formamintába, és lebeg a célja felé. De a kényszer új kapcsolatokat is teremt: a forma és a tartalom megtermékenyíti egymást. „Fölötte őszi fény a felhőt lékeli, mögötte tarlott kert tarlott emlékei” Az utóbbi szó (emlékei) a rímnemző, fölvillant előtte egy jó metaforát, melyet különben nem látott volna. Ez a zárt forma értelme. – Jó szeme van. „Égre gőzlő tömött bokrok közt köpködi kígyódühét egy öntözőcső.” Finom és jól összefogott, tömör kép. A kedves lábait kéri, hogy ne vigyék el soha őt (Lábak). Megható és gyengéd érzés. Kár, hogy „ki van fejtve”. A kevesebb itt is több lenne. Az új magyar líra, szerencséjére, elvetélte a szónokiasságot, mely ma már kizáróan a vezércikkekbe szorult, de az ötletnek se szabad megkegyelmeznie. Mind a kettő hideg, értelmi munka, semmi köze a lírához. Kislány a kádban. Tiszta és világító vers, arányos fény- és árnyelosztással, érdekes vonalvezetéssel. Hajlama van a szatírához, s ez a fiatal költőknél figyelemreméltó. „Bozótból zörrent a Nagyorrú szűkölve és fogcsikorgatva, és lassanként pattant a síkra az Irodalmi Csodaborjú.” Szatirikus az a szonettje is, mely távol minden politikai céltól, a szenvedő egyéniség nevében ítéli el a háborút, mely mindenkinek háborúja. „Az egyik mondta: kék a zöld, a mások mondta: sárga…” Ezt a tételt aztán ad abszurdum viszi, úgy, hogy a játszó és bohókásan jó forma végig szolgálja mondanivalóját. Miért is halt ki a magyar lírából a nemes szatíra! Lehet, hogy a kabaré fűzfaszatírája ölte meg. A bestia lírai elbeszélés, egy ketrecéből kitörő oroszlán pompás rajza. Az állatkert, meghangszerelve. Nincs kedve folytatni ezt az elbeszélő lírát! A szatíra és a festő líra kínálkozik néki, és ezen a téren sokat várhatunk tőle, mert recehártyája érzékeny, és eszközein igaz művészként uralkodik. Nadányi Zoltán ezzel a kötetével megára vonja a legjobbak figyelmét. Egyelőre a mai magyar nyelv és a mai magyar líra szintjét mutatja.

Nyugat, 1921. augusztus 16.