Tormay Cecilé: A régi ház

/részlet/

Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban. Felemelte a fejét. Már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszűnt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe. Egyszerre szép szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó. Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívják új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponként kirándultak hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi szép szűk utcákban. De ő ment a maga útján. Csak még annál jobban szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából lett. Az övé volt egészen. Pedig valamikor... Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi Ulwingokra gondolt, akik a nagy sötét német erdőkben éltek. Favágók voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt közülük egy, aki M gyarországba vándorolt. Pozsonyban telepedett meg és az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már művész volt... Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten maradtak utána, ő meg Sebastian testvére. És valami őket is húzni kezdte éppúgy, mint azokat, akik előttük éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefele, szegényen, árván. Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott. (...) - Voltál a városházán? János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka lett volna, mely megrázta a vállát. - Atyám uram nem fáradt? - Mint végső védelem tódult ez a kérdés a szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja feleletre sem méltatta. - Beszéltél? - Igen... - János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a szavakat, hogy utóbb könnyű legyen őket visszavenni. - Elmondtam, amit rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes... - Azt hiszed? - Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf szemében, aztán fölényesen mosolygott: - Igaz. A maguk fajtájának tennie kell... Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok belőled urat, hogy meg is hallgassanak. Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett. - Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is megfogózhatnak. Egyébre úgy sem kell a lámpa. - Majd lesz ez másként is! - Az építőmester hangja meleg volt a nagy erős bízástól. A fiatal Ulwing színtelenül folytatta: - Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő nélkül, kicsiben is adunk téglát a külvárosi népnek. Ez sem tetszett. A magisztrátus urai összesúgtak. - Mit mondtak? - kérdezte Ulwing Kristóf hidegen. János Hubert a földre nézett. - Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomorúságából csinál magának aranyat. A nagy ács! így hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly díszpolgárnak választották... Ulwing lekicsinylően legyintett. - Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén. (...) - Hát a nagypapa nem volt mindég a mi házunkban? - kérdezte Anna fáradhatatlanul. Ulwing mosolygott. - Messziről jöttünk mi ide Sebastian bácsival. Postakocsin, amíg a pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk... Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire. Pestvár!... Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy vén kapu alatt jött be ide. - Reggel volt és harangoztak - mondotta elgondolkozva. Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban háromszögletű kalappal fehér parókás polgárok jártak. Láncos szekerek. Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize jobban csillogott. Hajós népséggel volt tele a part. Sebastian testvér lement a vízhez. O maga megállt és nézte a cifrás szép hajót. Két pallón zsákokat hordtak le az emberek. Egyiken mentek, másikon jöttek. A disponens a parton állt. Egy darab fára rovást vágott minden zsáknál. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az izzadtságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy mint apáik, sok száz esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember", és Ulwing Kristófra nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás, valami belevillant a szemébe. Egy szekerce csillogott a napban. Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze vályúba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész szállítmányt". Lenn a parton Sebastian testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda felé mutatott. Hívta a bátyját. Integetett neki. „Itt maradok!" kiáltotta ő erősen és felkapta a szekercét a homokból. A disponens figyelmesen nézett rá. Beleegyezően bólintott. És néhány perc múlva már sebesen csúsztak a zsákok a favályúban. A hajó, mint egy falánk víziállat, beszívta őket a gyomrába. A sajka és Sebastian testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás vitték az életét a túlsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap mára hajóbérlő irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre. Felfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna. (...) Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor sem szedték fel, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Ország-úton sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban és az Ulwing ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak. Téglaházak mindenütt. Minden más lett. Csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek tőle. A vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az arannyá válik. (...) A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester elnyűtt kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar címert. - Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam érte. Anna kinyitotta a könyvet. Lassan betűzte a megmunkált ósdi írást. ...Pozsony. Anno Domini 1797... Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: magas. Arca: hosszúkás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári ácslegény. Anna elpirult. - Én voltam ez - és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a tekintetét. - Szabad polgár vagyok! - mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul követte az öreg ember emelt fejtartását. Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél. - Emlékezel?... Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek felett. A postakocsiról beszéltek. Felborult a Hatvani kapunál. A bécsi lovasstafétáról. Leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban. - A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt benne, hogy felkunkorodjék a hátán. Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett. - Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejükben is hordták. Mégis csak jobb most... Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának az okát. - Akkor fiatalok voltunk - szerényen mondotta ezt és mosolygott. - Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most oda küldenének. (...) A Duna partján felordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyershús. Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget. Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett. - Erős a ház - szólt le az építőmester Fügéméhez a pince ablakán -, jól megépítettem a falakat. Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Alltóhelyében megtántorodott a ház. A pincéből ijedt jajveszékeléssel bújtak elő az emberek. A kis Kristóf krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a kapuhoz. - Nem, nem! - sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót. Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta. A ház falában egy nyílás. Az ágyúgolyó nem robbant szét. Megakadt a téglák között. Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Feltekintett a siralmas ablakokra. Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett. Az ő hídja. Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek k meg. Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában. Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint halálraítéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti templomban harangoztak. Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól. Elnézett a kormos, omladozó házak felett. Hányat épített közülük. Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát... Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell, elölről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet. (...) A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás, csendes asszonyok. Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember. János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget. - Pedig így marad - dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase beszélt. Egyszer két kis diák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi házon is van egy honvéd", mondotta az egyik fiú. „Ez is háborúban volt". Ulwing Kristóf tolla megakadt a papíroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát? Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe és igazában nem szeretne megnézni. Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni, az életet építeni. Terveket rajzolni. Hajlékot az életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember. De a város megállt. (...) Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is és erősebbnek látszott, mint valaha. Körülötte az üzletemberek buktak és panaszkodtak. - El kell adni a telkeket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, - mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol a nagy ács?" De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt. Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben. Szerényen a szögletben már ült Füger Ottó is és figyelt. - Rossz idők járnak - mondotta a kis könyvelő -, csak csődről hall az ember. - Egyik le, másik fel - dörmögte az építőmester -, nem kell kétségbe esni. - A forradalom előtt még várhatott jót az ember - mondotta János Hubert -, de a mostani idők... Az atyja a szavába vágott: - Ezeknek a dolgoknak is végük lesz. - Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk? - Velem és a várossal nem! - mondotta az építőmester. - Hallja-e Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet. (-) A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az építőmester épp akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt. Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy tölgygerendát. Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és kikapta kezéből a szekercét. - Ide nézz! - kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a biztos akarat szerint. Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles ereje, melyet félretolt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot, akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a fiataloknak. Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce kifordult a csontos kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően úgy, mint mikor egy vén torony álltóhelyében meginog. (...) Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény szín-szilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok. Fekete karikák. Vörös cikázások... Aztán jó, pihentető erőtlenséget érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja a karjában vitte az ágy felé. És Sebastian testvér. És ők vándorolnak ketten, fáradtság nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres telek, melyekre ő fog építeni. (...) Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant. - Harangoznak... Reggel van és harangoznak. Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Keze megfogózott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt tartották. - Eresszetek! - Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már senki sem engedelmeskedik. - Építeni... építeni... - Álla egészen elferdült és a teste ijesztő erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész fejjel volt nagyobb az élőknél... Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt. Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.

In: Tormay Cécile: A régi ház. Singer és Wolfner kiadása, Budapest, 1914.