Czegő Zoltán: Husáng a fenyő

Itt egyszer álmomban az ég felé szálltam,
itt kölyökkoromban eszeveszetten sírtam,
itt nagyapámmal súlyos füveket kaszáltam,
itt meg, valami okból, szomorú verseket írtam.
Itt megsimogatott egy szőke.
Itt köveket kapartam föl az útról,
igazságaim bizonyítandó,
itt forró füvek s az ég közt feküdtem,
ezen az úton egy éjjel rohantam,
hogy kimeneküljek bár egy éjszakából,
itt magas emelvényen szónokoltam,
épp hogy csak dicsfény nem volt már fölöttem.
Itt leköpdöstek,
itt kaptam egy gyönyörű éjszakát,
itt hat lejért kövér flekkent ettem. –
Itt apám sirattam s átkoztam a földet,
itt novemberben mezítláb trappoltam,
itt néven szólítanak a fenyők, a sziklák,
ha nem máshol, ha itt bukom le holtan.
Ezek az ösvények – ereim,
ez a nép csókkal s fájdalmával megjelöltet.
        Husáng kezemben a fenyő,
        kavics a Somkő sziklája –
        jaj, szóljatok, ha üldözni kell
        az elmenőket.