Juhász Géza: Puszták népe

/Gondolatok Illyés Gyula születésnapja okán/

Semmi nincs távolabb a székely havasoktól, mint a dunántúli puszta, ahogy Illyés Gyula megrajzolja. Katolikus táj mind a kettő, annál kirívóbb az ellentétük. Tamási csupa misztikum, Illyés józan, kézzelfogható. Tamásinak így zeng a prózája: „olyan a meleg is, mint a költöző madár: amikor eljön ősszel az ideje, egyszerre nyugtalankodni kezd, aztán otthagyja a fészkét és a házát s elmenyen szépen Afrikába”. Illyés pedig így versel az egyik nagyapjáról:

Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán.

Egy ideig kapott havi
öt pengő kegydíjat a gróftól,
később ezt is beszüntették,
ma sem tudja senki, miért.

Apai-anyai ágon uradalmi cselédek az ősei. Róluk írja később a falukutatás legszebb művét, a Puszták Népét. Mint ahogy Bözödi Györgyig nem ismertük a székely sorsot, arról sem volt sejtelmünk, hogyan élnek a dunántúli nagybirtok béresei. Pedig nagy tömegről van itt szó: száz évvel ezelőtt több zsellért, pusztai cselédet vettek számba Magyarországon, mint jobbágyot. Ők művelték a föld nagyobbik felét. Ma is dolgoznak kora hajnaltól késő estig megállás nélkül, olyan gyönge táplálékon, hogy ebéd közben széthúzódnak, mert egymás előtt is szégyellik. Csak este esznek valami meleget. Hihetetlenül lassúak, gépies közönnyel s csupán azt végzik el, amiről a parancs szól. Így is gyorsan megrokkannak. Ütik-verik őket; csak hatvanon túl sírják el magukat a rájuk emelt ökölre: „Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata”, – teszi hozzá az író szárazon. A lányokat egyszerűen berendeli magához a gazdatiszt, s az ilyenek még annál szorgalmasabbak. Legféltettebb kincseiket ingyen tukmálják az urakra, ahogy az ősember vitte az oltárra a maga áldozatát. Egymás iránt távolról sem ilyen adakozók. Olykor vad verekedés robban ki köztük. Ha asszonyaik kapnak hajba, mosolyogva nézi az uruk; a férfiak közé viszont oroszlánként veti magát a nő, hogy testével takarja az emberét. Csak vasárnap lélegzenek föl pár órára. De már ötkor tutul a tülök, kezdődik az itatás.
Illyés apai nagyapja számadó juhász Esterházy herceg uradalmában. Házat, telket, szőlőt szerez s kerül ki a gyermekei közül még megyei úr is. A költő apjában nincs kapaszkodó vágy. A pusztán marad, sorra tanul minden mesterséget. Pestre szökik, gépszerelő vizsgát tesz. Útközben beleszeret egy kálvinista lányba, egy uradalmi bognár, egy „faragó béres” lányába. Kölcsönösen lenézi egymást a két család. A költő gyermekéveit átzengik a vallásos viták. Nebándon nemcsak a pusztai babonákból kap bő oktatást, beleoltják a rémületet is, hogy rácegresi nagyapjáék, a kedvesebbek, elkárhoznak. Hittől izzóan támít haza. Közli az eretnekekkel, hogy mi vár rájuk. Katolikus vagyok, – kiáltja oda böjtnapon is békésen szalonnázó nagyapjának. „Majd kinövöd”, legyint rá az öreg. „Akaratlanul igaz keresztyénségre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük”. Csakhogy ez a legsúlyosabb örökség. Egész életén át talál majd két szembenálló világot, s mindig mardossa az önvád, hogy mindenikben otthonos.
Felsőrácegres-pusztán született 1902. november 2-án. Okmányaiban Sárszentlőrinc áll: a puszta hol ide, hol oda számított. Élt viszonylagos jómódban, de elképesztő nyomorúságban is:

Mi oly szegények voltunk, hogy az már szinte tréfa volt!
Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;
egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt,
s a család ifjú tagjai egy kis csutáért benyargalták a félfalut.

Oly szegények voltunk, hogy szemünk a földön ide-odajárt.
Déltől fogva mint megszállottak gyűjtögettük a vacsorát,
venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,
megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhajakat.

Gyűjtögettünk egyre, ó gyűjtési őrült szenvedély!
Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol bármit is leletem én:
szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,
elkopott seprűt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.

Az Illyés tárgyvilága annál is szűkebb, mint a Kodolányié vagy Tamásié: mégcsak nem is szülőföldje, hanem csupán a családja. Otthoni emlékei nevében föl is lázad végül a szokványos paraszt-ábrázolás ellen, ahol „már a harmadik oldalon kikívántatik egy elnyelt káromkodás vagy böffenés, egy pofonra lendült tenyér”. Ehhez neki hiányzanak az emlékei, „képzeljünk el egy olyan családot, amelyben évszámra nem esik egy durva szó… Ilyen család nevelt engem, sajnos”, – teszi hozzá legújabb könyvében. S épp ezzel döbbent rá igazán, milyen életek emésztődnek a poklában. Mert az Illyés család nem kivétel; mindenki tudja ezt, aki forgott valaha a nép közt…
Kitör a háború, s asszonyoknak, kamaszoknak kell a férfiak helyébe állani. Illyés sorsa kétszeresen nehéz: mellékesen diák is. Kálvinista nagyanyja nem nyugszik, míg be nem iratja a gimnáziumba. Ott alig tudják hámbatörni. Lehetetlen pusztai gúnyáját még csak elhordaná, de mikor a kiejtésébe köt bele egy tanárja, hazaszökik. Úgy kell visszaráncigálni, mint a rúgkapáló csikót. Nyaranta otthon dolgozik, hajtja a lovat, s a szekérzörgéshez Berzsenyit szaval. Parasztruhában hóna alá kap egy-egy latin költőt s neki a határnak. Petőfi kóborszínészkedett azon a tájon, őt választja eszményének. Később egyik legszebb irodalomtörténeti arcképünket alkotja meg róla, méltó helyére állítva Petőfit, mint politikust is.
Az összeomláskor már a Petőfi világát várja: a népuralmat. E helyett a régi hajcsárok, mint temetési biztosok ülnek vissza a dolgozók nyakára még dölyfösebben. A földosztás meghiúsul. Illyés menekül Franciaországba. Már levelezésben állt egy francia íróval, az helyezi el Párizsban, s bevezeti a haladó költők közé. Egyetemre jár, irigyli gazdag honfitársait. Később látja be: ők jártak rosszabbul, mikor nem tanultak meg koplalni. Húsz év múlva kijut Párizsba, s tudakozódik volt barátai után. Csupa öngyilkos, csupa őrült. Vagy nyárspolgár. A legvadabb, a dadaista Tzara már azzal dicsekszik, hogy Chéniert szereti a fia, egy olyan költőt, akit lefejeztek a nagy forradalomkor.
A korai Illyés nem jut be Összegyűjtött Költeményeibe. Még a Nehéz Föld, az első hazai kötete, ott viseli ugyan a párizsi évek nyomát szabad verseibe. De már megindul a zárt formák felé. Egyelőre több a rokonsága Berzsenyi nehézléptű lírájával, s a fiatal Vörösmarty rímtelen elégiáival, mint a népi rítusú Erdélyivel. De szabadverseiben is zene bujkál. Kétfelé csapdosnak a hullámai: emlékeztet a latin időmértékre s a strófátlanul áradó finnugor sirató énekre. Holt bátyját így búcsúztatja:

Földre borult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el?
Merre kiáltsak s mily névvel utánad? testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!!

Képzeljük el a hazatérését, Európa fővárosából, a győztes Párizsból. Visszabújni a dohos viskók istállószagú páriái közé. S ő vállalja lélekben, egész életére. Pedig milyen nehéz velük az azonosulás. Fiatal kora óta húzódozik a cselédektől. Sokáig nem is tekinti őket magyarnak. „Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam,” – írja. Amit aztán idegenben hall, még kevésbé növeli a vonzalmát. A külföldiek elnyomottnak, s némileg kétszínűnek látják ezt a rögtön vigyázzba meredő, kalaplekapó alázatos népet. Addig pironkodik ezen, míg önismeretté nem mélyül benne: „A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép”. Mit tehet hát ezrét a fajáért, ha már költőnek született köztük? Szét kell harsognia a kidalolatlan magyar nyarak titkát: művészetté kell nemesítenie, hadd legyen örök vád és megbélyegzés, minden panasz, a nép hóhérai ellen:

Csattog az ostor,
A jobbágy ajkát harapta,
Hogy ez a jaj egykor fényes
Hanggal szálljon a magasba:

– az ő száján, az ő dalában.
Csakugyan elég bátor a hangja, hogy fölfigyeljenek rá, s elég fényes is, hogy rögtön becsülni tanulják. Kész hely várja. A Nyugatnak égetően kell egy olyan népi lírikus, mint ő. Ugyanazt a béres hada képviseli, mint Erdélyi, de nem népdallal jön, hanem Párizzsal, a nyugati hagyománnyal. Amit Erdélyi és Szabó Lőrinc külön teremt, azt egyesíti Illyés. Hogy az ő szintézise nem fullad kudarcba, mint a József Attiláé, egy erényének és egy hiányának köszönheti. Erénye a tökéletes világosság, a latin ráció, hiánya, hogy szocialistának számít ugyan, a moszkvai kongresszusra is kiküldik, – erről az útjáról szintén pompás könyvben számol be, – de gyorsan szaporodó köteteiben a néprománc felé fejlődik, akkora sikerrel, hogy a végén neki magának kell tiltakoznia: nem ő kezdte ezt az irányt, hanem Erdélyi. Népszaga van, nem proletár szaga. Babits köre éppúgy becsüli, mint a Móriczé. Ahogy József Attila képanyaga mindig proletár, bármiről énekel is, az övé meg a zsellérház levegőjét árasztja, legföllebb még a bankfiú, a magántisztviselő számoszlopai villannak föl későbbi költeményeiben.
Erdélyi a zárt népdal-strófából nő ki, keményen szerkeszt, s Ady tömör, tételező, lecsapó modorát örökíti tovább. Illyés fejlődésének alapfoka a strófátlanul áradó szabadvers jóval lazább, lengőbb, szabadabb: megesik, hogy egész oldalt ír egyetlen pont nélkül. Az ő Nyugat-öröksége nem Ady, inkább Babits és Kosztolányi. Fontos hagyomány-mentés ez is, de éppen nem csoda, ha végig kétlaki marad a lírája: népi és nyugatosan műköltői. Bármennyire különbözik ez a kettő, van egy közös gyökerük: a józan ész. Mint a népdal: „közérthető”; s a legmélyéig áttetsző, franciásan világos, akár Kosztolányi.
Értelmi igénye erős, kerüli a túldallamos formát. A zene könnyen agyonharsogja a mondanivalót. A népdalritmus műköltőink kezén gyakran válik táncszerűvé, sarkantyúpengetőssé. Rímeit külön kiemeli, hogy a sor végén rendesen befejeződik a gondolat. Ezért használ a nép maga, finom ösztönnel, a pompázó rímek helyett inkább halk asszonáncot, s ütemei sem zengenek gépies egyformasággal. Babits, a rímvirtuóz, enjambement-okkal segít magán, s kerüli a magyar versformát. Illyés meg a hosszú tizenkettes sorokat éleszti föl, nehézléptű ritmusokban. S gyakran átviszi az értelmet egyik sorból a másikba, még rímtelen strófáiban is (ezt nevezzük enjambement-nak, anzsambmánnak):

Engedd peregni forró
könnyeid s búd lemosva
indulj utadra, testvér! értem
sorsod s zokogva várlak.

Rímei pedig olyan tompák, amennyire csak lehetséges. Keresztrímei például:

A kis barackfa
vállig sem ér.
De már tavasz van
ága hegyén.

Első hangja, mikor Párizsból hazatoppan, elképedt düh és kirobbanó fenyegetés. A fiatal Erdélyi, tele fojtogató indulattal, eleinte alázatot hirdet, fegyvertelenül akar győzni. A hallgatag, türelmes Illyés meg csupa éles kitörés, lázadás. Mintha Petőfi írná Arany verseit és viszont. A fiatal lélek szívesen fut távoli tájak, szerepek felé. Később annál inkább előtör az igazi alkatuk. Illyésé: a megértés.

Én nem értem, de szívem békül,
már ellentétjeit is érti,
mint midőn a számsorba végül
előjeleket kell cserélni.

Ez az, amit aztán dermedt, iszonyattal figyel magán: nem megalkuvás-e. Szó sincs róla. Már a Nehéz Földben ott borong valami szemlélődő mélabú. A hang nyers, kihívó, de maga a lélek csüggedez, szorong. Néz és ábrázol. Nem kirobbanóan lírai, hanem leíró, tárgyilagos. Önmagáról ő is csak később kezd vallani, mikor megnő a jelentősége. De nem harciasan, hanem tűnődve, öniróniával. Jellegzetes középosztályi magatartás. Van azért egy élménye ezek közt a versei közt is: népi szempontból teljes figyelmet érdemel. A beérkezettség nem diadal neki, hanem gyötrelem. Már otthon van a polgári társadalomban, neves költő, tisztviselő, szerkesztő, jól keres, fészket rakhat. Mindebből csupa önvád lesz. Tele gyanakvással – nem annak köszönheti-e sikerét, hogy túlontúl hajlékony? Nem árulta-e el azokat, akikért harcolnia kellene?
Csak abban támadhat ilyen önvád, aki lerázhatatlanul cipeli pusztai emlékeit:

Nem feledhetem én
soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem,

– írja fiatalon. S később is, hétköznap délután, fönt bolyong a budai villák közt. Csupa öröm, kacaj, tündéri ragyogás, gondtalan játék:

Csak én nem feledhetem a vidéket
lent, tán a föld alatt, a népet,
az országot,
mely a nélkül, hogy hallott
volna mást róla, mint meséket:
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,
ezt a kerek gyönyörűséget,
ez élő édent, melynek tetejében
a villanyláng több fényt vet,
mint például egész Somogy-megyében
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy heti napszám egy vacsora itt,
gondoltam szakszerűn…

Lírája ugyanolyan románc-jellegű, akár Erdélyi-é, de e mellett gyorsan megtalálja saját műfajait: a gúnyverset, a szatírát, a zsánert: az életképet s a régóta elhanyagolt költői elbeszélést. Az aranyjánosi alkat tör ki belőle. A Három Öreg még lazán egymás mellé illesztett változatos hangulatú arckép, két nagyapját meg egy nagybátyját örökíti meg benne, a gyermekemlékei szép lírai lengedezésével fűzi alakjukat együvé. Az Ifjúság meséje egységes: gyönyörű idill, aratás és fiatal szerelem, s hátterében ott a bukott forradalom villámfelhői.
Végül regényt is ír, s rögtön legjobb kortársai közé emelkedik. Gondos prózaíró; ugyanolyan tiszta fénye van, mint Kosztolányinak, de a népnyelv mélyebb forrásai táplálják. Regénye, a Kora Tavasz lírai ihletű munka, fölserdülésének története, főleg a forradalmak évében. Egészen egyéni a módszere: fölényes művészettel olvaszt együvé benne tanulmányt és költészetet, lélektani fejtegetést, falukutató szakszerűséget és emlékiratot. Szabadon lebeg anyaga fölött, semmi sincs benne abból a nehézkes alaposságból, amelyik Kosztolányi s Németh László regényeit olykor vánszorgóvá teszi. Akármennyire különbözik eredetileg Tamásitól, itt már rokon vele.
S közelít hozzá fölfogásban is. Hitvitáktól hangos gyermekkora egyre inkább előmerül évei mélységéből. Jó darabig túlprotestáns józansággal hárítana el minden másvilági ácsingózást. De az élmény jelen van, s ez a szívós önelemző addog stilizálja józan magyarnak magát, míg Veres Péter rideg-paraszti világképe rá nem licitál. Rögtön ellen lázad. Ez a lázadás műfordításokkal kezdődik: Gionót tolmácsolja, a Tamásival rokon, természetrajongó franciát. Elég soká viselte a vezeklő övet a sikereiért, kétfelül is szorítja a csizma: elérkezett az idő, hogy döntsön véglegesen. Érti ő a várost is, de immár szívvel-lélekkel a paraszt mellé áll. A városban mindig baja támadt. Eleinte a hagyományos irodalom, a hivatalos közvélemény üldözte; egy kötetét el is kobozták. Aztán volt fegyvertársai zúdulnak ellene a leggyilkosabb rágalmakkal. Babits barátja lesz, s juthat-e az „elefántcsonttoronyba”, aki nem áruló? Rászáll a Nyugat öröksége, a Magyar Csillag, s szeretné benne összefogni irodalmunk széthúzó erőit; népieket és városiakat. Rátermettsége volna is, kétségtelenül. De lehet-e az életben olyan hibátlanul egyensúlyozni, mint a költészetben? Az öröklött Nyugat-vezérkar városi, legjobb íróink zöme népi. S még ha a jó írók meg is értik egymást, – hiszen nincsenek olyan sokan, hogy egymásra ne lennének utalva, – nem ver-e folyton éket közéjük „tisztelői” türelmetlen hada?
Minél szennyesebb a világ, annál inkább kell egy tisztás, ahova elmenekülhessen a lélek. Illyésben ma már a gyermekkor, a hajdani család ez a tiszta hely, ahol évszámra nem hangzott egy durva szó. Sokáig meredt a nehéz földre, most már fölfelé tekint. Ha nem is – éppen a csillagokra: azokra a kivételes lelkekre, akik ott a pusztán úgy húznak el, az átlag fölött, mint a darvak.