Cságoly Péterfia Béla: Keleti Arthur költő, műfordító

Szintén a mára nagyobbrészt elfeledett lírai költők egyike volt az a Keleti Arthur, aki Várkonyi Nándor kultúrtörténész szerint a XX. század lírai újítói közé tartozott. Az ezerkilencszázhúszas években „neve” volt az irodalmi ínyencek közt. Tóth Árpád, Füst Milán elismerő kritikai műveket írt róla, de még nem sokkal a II. világháború vége és a szovjet megszállás után Fodor József is, Benedek Marcell is méltatta jelentőségét, mindenki mástól különböző poétai hangját. Meg általában még azt is mindig megemlítették, hogy mint „könyvművész", a szép könyvek tervezésének egyik legkiválóbb hazai mestere. Azután már a neve sem került bele legbőségesebb irodalomtörténetünkbe. Még kevésbé antológiáinkba. Valamikor verseskönyveit és műfordításait a grafika nagymesterei Molnár C. Pál, Vértes Marcell illusztrálták és Gulácsy Lajos, ez a tragikus sorsú, életét elmegyógyintézetben végző zseniális festő. A középkori és reneszánsz látomások álmodója éppen benne, Keleti Arthurban tudta megtalálni legközelebbi költészetbeli rokonát. Az 1960-as évek elején néhányszor találkoztam vele, mert az egyik általános iskolai osztálytársammal egy lépcsőházban lakott a józsefvárosi Bérkocsis utca barnásszürke épületében. Magányos öregember volt, kissé megtört, hajlott, ódon fekete kalapos alakja, petyhüdt vonásai és reményt vesztett tekintete máig előttem van. Ő maga is már egész fiatalon öregnek, bölcsnek, a világtól elvonultnak érezte magát „a csend lovagja”, ahogy Keleti Artúr több művében és önvallomásában is nevezte önmagát”, hisz mint vallja: „Nem adhatok mást, mint mi lényegem.”
Ha lakásába bekukkanthatott valaki, láthatta, a Kádár-rendszerben is megtartotta „kispolgárinak” mondott régi öreg bútorait, ami körülvéve volt XIX. századbeli francia festők, grafikusok plakátjaival, metszetekkel, könyvkiadványokkal, ritkaságokkal, könyvművészek remekeivel… Környezetében nem tudta senki, hogy a kommunista kultúrpolitika végleg földbe döngölte, megalázta, az 1960-as években mindössze öt újságcikket engedélyezett neki. Vajda Sándornak mesélte el egyszer Keleti: „Ötven évig apostoli tevékenységet fejtettem ki, verseket írtam, és most eladogatom a könyvtáramat, hogy reggelizni tudjak…”. Később olvastam róla szintén Vajdától, hogy sorbonne-i műveltségével rendelkezett, egyike volt azoknak a szorgalmas, művelt, asszimilálódni kész zsidó családoknak, aki már két-három generáció óta Pesten éltek. Keleti gyakorlatilag elherdált irodalmi és tárgyi hagyatéka mindenesetre egy irodalmi korszak légkörének szellemi tartozéka volt. Az írótollát az ecsettől, amivel középkori miniaturisták „illuminálták” az áhítatos betűkkel teleírt régi pergamenteket, alig válassza el valami. Ő maga is érzi ezt és előszeretettel „kámzsás festő”-nek nevezi magát írásaiban. Ezt többnek érezzük, mint hasonlatot. Talán lényege ennek a „reneszánsz” lírikusnak. Ugyanaz a szelíd derű és enyhe gúny, amely a középkor kedves, türelmes és csendes kódexfestőiből áradt, van meg Keleti Arthurban. Bánatos lemondással és aszkétai egyszerűséggel való elvonulás a földi tülekedéstől, amelyet szándékosan valami színes fátyolon át néznek, elmerengő stilizálásra teszik őket hajlamossá, mint Keleti Arthurt is. Szárnyaló, bátor gondolataikat megsebezte az élet, nagy alkotásaik lázából szelíd, kedves pepecselés lett, de néha egy-egy cikornyába belesírják minden keserűségüket vagy belekacagják minden humorukat. Hedonista jelzői mintha valószínűtlenül kecses nő meztelenségét idéző vázák életre kelt vésetei lettek volna. „Költészete botticellisen bájos, csermelyként csillogó. Watteau-i üdesége, fény- és árnyékjátéka, porcelán simasága nem nagy, de finom költőre vall. Megható szívdobbanása volt Keleti költészetének. Magához ölelte a szenvedőt, a tépettet, a sikertelent. Francis Jammes hangvétele és Max Jacob naiv, hívő bizarrsága hatott rá. Mallarmé sugalló képeit, rafinált allúzióit, eklogáit bámulta. Verlaine vallásossága és erotikuma egyaránt lenyűgözte, utánozta is.” Alakja egy forradalmi szellemi áramlathoz tartozik, a kor költői irányainak egyikével, az angol talajból sarjadt praerafaelita költészettel és a praerafaeliták könyvkultuszával köti össze egy vékonyka fonál, s e tekintetben egyedül állt az urbánus polgári költők hazai táborában. Egy másik szál a századforduló s a századelő későromantikus irodalmi irányzatával kapcsolja össze.

„elhagyatott és árva s szerelmes a
magányba,
fáradt kezével intő: „bizony nem
érdemes .. .”

Keleti Arthur Budapesten született 1889. november 9-én, apja Rosenberg Samu (Salamon) pénztárnok és Goldfinger Berta gyermekeként. A budapesti Keleti Akadémián tanult, (ahol többségében zsidók voltak a hallgatók)elsősorban vállalatok, bankok számára képeztek szakembereket. A szünidőben nagy lelkesen nyomdai korrektorként is dolgozott, hogy ezt a szakmát tanulhassa ki a kor világszínvonalú magyar nyomdászmestereinél, a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan nyomdában, itt elsajátította a könyvkészítés technikáját is. Majd az 1910-es évek végén banki alkalmazott lett, és ő az akinek a pénzkereső polgári foglalkozásokhoz nem volt semmi érzéke, ráadásul igen gyenge, szórakozott, egyre használhatatlanabb irodakulinak bizonyult, mert gondolatai mindig máshol – versei körül– jártak. A szerény könyvelő eddigre már megtanult latinul, angolul, franciául, németül és olaszul. Sokan nem érették azt sem, hogy a neológ zsidó hitfelekezetű Keleti hol tanulta és miért ismeri oly alaposan a római katolikus teológiát és egyháztörténetet. Elkezdte újságokhoz beküldeni verseit, publikált A Hét, Az Ujság, a Független Magyarország, a Világ hasábjain, majd megjelent a Nyugat több számában is. Még 1912-ben találkozott Gulácsy Lajossal egy kiállításon, Rónai Dénes fényképész műtermében. Nagy meglepetésére a festő a Független Magyarország című lapban akkoriban megjelent s abból kivágott Keleti verseket vett elő a tárcájából. Gulácsy biztatta Keletit, hogy verseit jelentesse meg kötetben. A költő is foglalkozott már ezzel a gondolattal. Így született meg első önálló verseskötete, „ A kámzsás festő strófái”, amiben „egy modern költő szólal meg merengő múltidézéssel, egy jobbnak s főleg művészibbnek képzelt egykor volt világ után”. Csakhamar megszületett az ízléses kiállítású kis kötet, amelyet Gulácsy egyetlen éjszaka készült tusrajzai ékesítenek. Tőle való a címlap is, amelynek okkersárga alapra pirossal nyomott rajza és betűi mesterkélt archaizálásra vallanak, anélkül, hogy bármilyen előkép megismétlését jelentenék. Az első pillantásra igénytelennek látszó, de nagyon is artisztikus rajzok párosulva a szöveg érzékeny finomságaival, a művészi árnyalatok egész sorával örvendeztetik meg az olvasót. A kámzsás festő strófáiban valódi költő szólal meg, a modern ember nosztalgiája egy jobbnak s főleg művészibbnek képzelt világ után, meglepően kiforrott technikával, amely fegyelmezetten szolgálja az érzékeny mondanivalót s ahhoz illő kifejezést. Keletire jellemzően olyan költőként jelentkezik, akinek lelkében festői vágyak és képek élnek. A praerafaelita költészet és művészet itt adott találkozót először irodalmunkban, amely egy XIX. századi angol festői és költői irányzat, és a Raffaello előtti, naivabb olasz művészetet tekintette példaképének. Ennek a stílusnak nincs is magyar neve, és igazából nem is az irodalom, hanem a képzőművészet egyik törekvése volt valamikor a századfordulón. Mondhatjuk azt is, hogy a szecesszió egyik külön útja volt: sajátos, látomásokkal teljes festészet, amelynek a Raffaello előtti itáliai kora reneszánsz és a még régebbi késő középkori piktúra volt az eszménye. A polgári élet elszürkülése és elembertelenedése ellen a régi szépségek újraálmodásába akartak menekülni. A kis könyv papírkötése, a rajzos fedél színbeli megoldása egységes egészet alkot a belső tipográfiai elgondolással. A szöveg festékezése stílszerűen fejezi ki e versek sápadt, hervadó és megmaradó hangulatát. E halkszavú költészet a forrongó irodalmi életben, a finommívű formai kiállítás a vaskos kötetek és látványos sorozatok közt — nem kavarhatott vihart s csak a költészet és a könyvművészet ínyencségeit értők figyelhettek föl rá. Ekkor már Keleti Arthurt rendszeresen ott lehetett látni a New York kávéház irodalmi galériáján, olyan közismert irodalmi figurák és költők között, mint Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád, némi távolságban ülve az imádott Szomory Dezsőjétől.

Töredék

És minden elmúlt, mint a délután,
és messze lett, mint az utolsó ház,
a zengő szerelem, az esti láz;
és senkit most már nem enged magához
a szívem, mint éber silbak vigyáz.

Színes sugárban folyt át az idő
hajamon, s ujjaim között kezemben,
a kaleidoszkópban egy kis gyerek
gyönyörködtem a színes üvegekben
s az összetört tarkálló cserepekben
, hervadt napjaim széthullt cserepein,
s fáradt magamtól messze dobtam őket,
és aztán újból mindig összeszedtem,
fénytelen sápadt aranyba foglaltam
és messze mélyen a lelkembe varrtam.

Színes sugárban folyt át az idő hajamon,
s ujjaim között kezemben;
a sokszínű, ragyogó vízesés,
mint álmos patak folydogál megettem.

Barátságuk Gulácsyval annyira elmélyült, hogy 1913-ban közösen Olaszországba utaztak, tartós ideig főleg Páduában tartózkodva. Még Firenze, Róma, Velence azok a városok, amelyek Keletinél a földrajzi és műtörténeti élmény ágyát ringatták. Nem irodalmi hatásokért és igazolásokért fordult Itáliához, nem az irodalom érdekelte, hanem a művészet inspirálta költői szemléletét, művészi ízlését, ez ejtette őt rabjául:
„Nézd meg Filippo Lippi-t avagy a Filippino-t, Benozzo Gozzoli-t, Giotto-t vagy Perugino-t, a drága Carpaccio-t vagy Bernardo Luini-t s főleg jól nézzed meg Boldog Angelico-t s meg fogsz vigasztalódni”.
A festővel Itáliában való kószálásairól dekameront betöltő novellákat költött. Együtt álltak abban a római szobában, ahol Shelley élt, fellengzősen, rajongva, és az angol lángész Apollóian szép arcát úgy idézte, ahogy ő elhitte. Ott alakult ki véglegesen Keleti költői egyénisége és témavilága. Szinte erotikus élménnyel szeretett bele a középkori és a kora reneszánsz emlékekbe. Sajátos szerepet alakított ki magának: a középkor végi „olasz szerzetest”, akinek életét betölti a szentképfestészet. „A kámzsás festő” - ez volt a szerep, ennek a szemével nézte a maga borzalmakat előkészítő, majd borzalmakat megvalósító XX. századát.

„Oh minden. szép dicséret kevés Itáliának,
a drága meleg kék égért mi fejünk fedezi
s azért az egészen kis s elbágyadt napsugárért
szelid lankák felett mit Peruqino látott
s a vékony kedves fákon s enyhe zöld dombokon . . .”

Az I. világháború idején írta pacifista versciklusait, soraiból szinte vallásos szeretet és békevágy áradt. „A szegény przemysli lelkész naplójából” és a „Sirató ének ezerkilencszáztizenötben” soraival, mint legtöbb kortársát, természetesen a háború vérzivatara nem hagyta érintetlenül érzékeny lelkét.

„Sírjatok
sírjatok a sok szétfolyó drága vérér'
s a szűnni nem akaró és szörnyű háborúér'
sírjatok
s szemetekben a könny patakja bé ne szűnjön,
akik még sírni tudtok,
sírjatok sírjatok azokér',
akik a békés s boldog holtak már
és lágy ínyük közt enyhe kék virág lankadoz
s az élőkért akiknek élníök kell ilyenkor...”

Munkáinak második kötete 1916-ban látott napvilágot, az „Angyali üdvözlet” csak tizenöt költeményt tartalmaz, köztük az említett két háborúellenes verset. Stilizált hangú és lelkületű költeményei „Beato Angelico hervadhatatlan emlékeinek" vannak ajánlva.

„S ki versemet olvasod talán ágyadban este
mielőtt elaludnál altató olvasmányul
s hogy letetted már könyvem s a gyertyád is elfújtad
vagy enyhe lámpád lángját kezeddel lecsavartad
és a falnak fordulsz be s lágy s langyos paplanod
a szájadig húzod fel (ha épp ugy szereted)
s egy kicsit eltűnődvén bágyadt és álmosan,
ásítasz is néhányszor s tán elképzelsz magadnak:
milyen is lehet vájjon e lankadt s szelid verseknek
írója milyen sápadt és megbékélt s szelid
s vájjon mit is olvashat esteli olvasmánynak,
talán Anatole Franceot vagy egy ó imakönyvet;”

/Angyali üdvözlet – részlet/

A firenzei barát, festő, aki a Santa Maria Novella kolostorának kertjében a virágok, angyalok, vallási misztikumok különös, világító és élénk vízióját festette, csak szimbólum e költemények fölött, amelyek az akkori katolikus irodalmi köröket nem hiába hozták zavarba. Azt hiszem, Keleti Artúrt a katolicizmusnak csak esztétikai tradíciói fogták meg és alapjában véve korának modernista irodalmi és vallási lázadója, aki ellentétbe állítva a huszadik században hirdetett eszméket, sajátságosan stilizálja ódon, liturgikus szavak közé. „Fájó vívódások emlékei, csöndes, monoton versek, mikben könnyes lemondásba, szolid megnyugvásba bágyadt már a bánat. A lemondásért, megnyugvásért véreznie kell annak, aki az életet akarja”. A Gara Arnold által illusztrált kötetről Tóth Árpád így írt a Nyugatban:
„E sajátságos versek először formai különösségeikkel állítanak meg, mindegyikük egy szinte végtelen mondathalmaz, szelíden és zsúfoltan haladó, puha kolompzajú mondatnyáj, melyből sűrűn csavarodik az olvasó felé az »s« kötőszó görbe szarva. S míg elzsonguló figyelemmel kísérjük a tömött sorokat, összegomolyodik a ballagó csapat, maradozó állítmányaikat eltévedt alanyok keresik és közben bizarrúl zenél, - mint nyakukba akasztott csengők szava - néhány szokatlan jelző. E jelzők a verskötet további különösségei. Nem változatosak, nem is igen illenek főneveikhez, de állandóan ismétlődve, - hogy úgy mondjuk - főkifejezői a költő lírájának. Ilyen visszatérő két jelző például a »hervadt és a kis« melléknév. Lépten-nyomon hervadt kámzsájú szentekről, elhervadt kis kendőről, sőt hervadtan ballagó przemysli foglyokról olvasunk, - kis bánatot, havas, hideg kis világot emleget a költő, szívéről azt mondja, hogy hét kis tőr járta át s ugyancsak a przemysli foglyokat szelíd kis nyájnak nevezi. Ebben az utóbbi, nem éppen rövid költeményben különben csaknem minden sornak kijut a sajátságos »kis« jelző. Az eddig mondottakból önként következik, hogy Keleti Artúr kis kötete nincs affektáltság és modorság híján. Ha mégis szeretettel igyekszünk méltatni e verseket, azért tesszük, mert furcsaságaik mögött költői értékeket érzünk. E költeményekben egy érzékeny lélek éli ki magát, aki nem kerülhetvén ki e világ durva és fájó szenzációit, lekicsinyíteni igyekszik azokat, hogy a kisebb méretekkel tisztaság, kedves és finom báj lengje át a keserves földi dolgokat. E miniatűr-jelenségekben aztán nagy naivsággal és áradozással gyönyörködik, mint a múzeumok üvegburái alá rejtett mindenféle apró modellekben a gyermek. Egy helyütt meg is írja, hogy vonzzák őt, »...minden csodák, amik kedves tiszta kis üvegburák alatt bágyadnak...« A csalódások, fájdalmak által ütött sebek ebben a szelíd költői lélekben úgy váltak elviselhetőkké, hogy testvéri részvétre rezdül minden bús jelenség iránt s a hervadást, a bágyadást mint a lélek leggyengédebb, leghangulatosabb élményét fogadja el. Mindez különösen érintheti az olvasót, de nem tagadható, hogy e sajátságokon át egy költői egyéniség körvonalai rajzolódnak elénk. Finom, dekadens zamatok kedvelői élvezettel lapozhatnak e furcsa versek között, melyekben több szuggesztív részlet akad s e szuggesztivitást erősíti az egész könyvet átfogó, misztikus, középkorias áhítatú, - bár mesterkélt - stilizáltság is. Egyik szép részlet, melyben a mennyei kisdedről ezt olvassuk: »...és gyenge tested fátyol és véred bágyadt méreg...« Mintha egy ódon oltárkép primitív barátalakja szólalna meg a sötét templomi fülke csendjében, - szelíden, vontatottan és félszegen.”

„S bevallom most már azt is, hogy a vén könyveket
s ha még oly porosak is oly nagyon szeretem
s a régi bőrkötések bágyadt fakó aranyán
sokszor pihentetem meg fáradt tekintetem
s hogy szeretem a sok szép elborult régi képet,
sok kedves múlt időkből itt maradt régiséget.
s mivel nem vagyok mégsem egészen öreg moly még,
az életet, oh hidd el, jobb szeretem mindennél
s a könyveket azért mert az életből idéznek
s meg is értem egészen s nagyon szeretek mindent
ami él, ami szép, ami kedves, amiben lélek is van...”

Azóta, hogy a „Pax vobiscum” Fáy Dezső ötvenegy szöveghez mintaszerűen simuló finom kőrajzával 1923-ban megjelent, egy kis ódon olasz városról, a magyar emlékekkel teli Páduáról, annak köveiről,embereiről, társadalmáról. öreg bányákról és naplopó gavallérokról, nagyvilági hölgyekről, kapualjaiban árult fiatal lányokról, utcai árusokról, kofákról, kereskedőkről, fecsegő iparosokról, a fejlődésben megállt városka utcáiról, hídjairól, sétálgató polgárokról, vajon írtak-e azóta is ilyen pontos, vagy akárcsak ehhez hasonló költői szociográfiát? Amely nemcsak hiteles, hanem költői színekben is oly gazdag s hangulatban oly varázslatos, hogy soha nem feledheti az, aki egyszer is elolvasta, miközben a költő bibliofil énjéről is mily pompás és sok mindent eláruló vallomásokat kapunk.

„megnyugosztalta mindig amit kinn túl a rácson,
a kis világból látott a derűs szép olasz táj
a messzi ciprusok közt a régi hamvveder
s a kedves kis romok az enyhe zöld campagnán
(a mosónék dala a kis pataknak alján)
a sok kis csacsifogat jámborka kis csengői
s a békén üldögélő napernyős kocsisok…”

Majd 1920-ban jelent meg verses komédiája, teljes címén „Az boldogtalan Raymondo és az szerentsés Bertrandus Lovagoknak Hiteles Szerelmes Története hét képben, avagy: a csalfa Bertrandus Lovag házassága s Miképpen Ejtetek Tőrbe s küldetek el a Nemes Baymondo Lovag a Szent Sírhoz és hogyan jőve vissza s Mula ki. Grotesque Játék”. A kötetet Vértes( Weisz Manó majd emigrálása után Marcel Vértes) Marcell illusztrálta. (A Japán kávéház volt Vértes törzshelye, ahol a fehér márványasztalra gyakran aktokat rajzolt hosszú hegyű ceruzával. A nők gyönyörűek és közönségesek voltak, fejükön széles karimájú Krisztina királynő-kalappal. Meztelenségük ingerlő, erotikus, pózaik intim szemérmetlenségével.) Önálló munkái mellett a belga szimbolista költő, író Georges Rodenbach novelláiból fordított. Később franciából magyarította Maurice Maeterlinck: Tingales halála („La Mort de Tintagiles”) című drámáját, mely 1922 karácsonyán jelent meg, és ezt 1925-ben a Zeneakadémián kétszer előadták(zeneszerző Claude Debussy). A darabot maga Keleti Arthur rendezte. Füst Milán ezt írta többek között a Nyugatban a darabról: „A Zeneakadémián meglepően kellemes díszletekkel, ízlésesen, jó stílusérzékkel játszották el a darabot. Keleti Artúr fordítása is szép - bár egy árnyalattal talán még modorosabb, mint az eredeti.” Szintén 1922 karácsonyán került az olvasók elé „Pax vobiscum…” című munkája, „Pax Vobiscum, avagy egy költő pásztorlevele a nyájas olvasókhoz, amelyben inti, tanítja, megfeddi őket s végül is megbékül vélük.” A kötetet Fáy Dezső, Gulácsy Lajos tanítványa illusztrálta, és együttműködésükből igazi könyvművészeti műalkotás született. E könyvecske még a padovai élményekből született, az olasz kisvárosról és lakóiról szóló versciklust „Gulácsy Lajosnak, Itália elborult szerelmesének” ajánlotta.

Nézd meg Filippo Lippi-t avagy a Filippino-t,
Benozzo Gozzoli-t, Giotto-t vagy Pe"rugino-t,
a drága Carpaccio-t vagy Bernardo Luini-t
s főleg jól nézzed meg Boldog Angelico-t
(Fra Bartolommeo is szép s ajánlatos
vagy Andrea del Sarto)
s meg fogsz vigasztalódni.

Túróczi-Trostler József a Pester Lloyd újság irodalmi kritikusa így vall Keletiről:
„Egy költő él évek óta köztünk, időtlenül, de a maga területén, nem törődve divatáramlatokkal s divatos formákkal, arcát dél felé fordítva, szemében Itália kék egének álmával, fülében halk harangkongással, folyton az elefántcsonttornyok
álomhazáját kutatva. Ahol megáll, ott a képzelet halk, vágytól áradó arany-kék levegőt lehel feje körül… Szent Ferenc nyomain jár, közel van a természethez, szereti az embert és a lelketlen világot, akárcsak Ő. Nem ismeri a szív
tunyaságát, mert az övé mindenki számára nyitva, ami szép és békés sugall, boldogít és megvált. Idill és misztikum olvad itt egybe. A dalokat, melyek ebből a frigyből áradnak, egy tiszta lélek zengi, magának és másoknak vigaszul… E
zsoltárok nyelve híven megfelel a belső álomritmusnak. Félig deklamáció, félig karének, de egyetlen ember szájából való. Sorok, melyek lassan, széles hullámzással ringnak tova, néha rímkötéssel, de minden kényszer nélkül, néha kerülő
úton, de mindig a központba visszatérve…”.

Égi kertek

S a gyermeknek, nekem, minden csak égi játék
és ékszer, drágaság, könny s szép ajándék,
a perc, ami örömöt ad nekem
s ha fáj, ha fáj, ha fáj kis életem
s hogy mégse éljek kis örömtelen,
Istenke add, hogy enyém legyen minden
ami csak szép van, megható és ingyen:
a múlt, gyerekkor s emlékek varázsa
és sok szép ünnep szép fonott kalácsa
s minden kedves nők és minden kis őzek,
kik lankadt nyelvvel a patakra jőnek,
minden kis templom és kedves malom
s a szép liszt, mit az álmos molnár őröl
a percek tunyaságán: az unalom,
minden harang s a sok kis kedves kertek
s a gyermekek, kik szépen énekeltek
a kápolnában a litánián
s enyém legyen minden gyenge új ág
s ami más arcokon virul, az ifjúság
és minden régiség és minden, ami szép,
sok elborult és kedves régi kép
és minden messzi és sok, sok vonatjegy
és minden szép táj, hova a vonat megy,
minden szépségek és minden csodák,
mik kedves, tiszta kis üvegburák
alatt bágyadnak s mind a régi fák,
a nyájas völgyek, liget s kis halom
s ahová leülhetnék, minden pad, sírhalom
utamnak, felüdülnék életem szürkeségén
s minden mosolygás és derűs tekintet
(a kedvesem szeme, hol enyhén rám tekintett)
a sok szép kék szem, hogy enyhén tekintget
és minden dal, mit énekelnék kedvvel,
egyszerű, szép, mit kedvesem is kedvel
s minden kedvesem, szép mind aki volt,
úgy lengne életem felett, mint enyhe hold
(s úgy csüngjön életemen lelkem vágya
mint lágy emlőn egy kisded gyenge szája
s tápláljon langyos és megnyugtató tej,
enyhe melegség, soha semmi kétely)
s ha megunnám, kis életemet vedd el
Istenke s más kis jó gyermeknek tedd el
s én visszaadnék mindent, ami szép volt
s lennék két üres, árva kézzel szép holt,
elfáradt gyermek: s mit el nem ereszthet,
szorítna kezem egy kis fakeresztet,
s amit mosolygó fejem fölé szúrnak,
rajt kedve lágy sor „Báránya az Úrnak
Már Alszik Békén Égi Nyoszolyán
s megenyhülve bús ifjúsága végén
Egy Gyenge Gyermek Mosolyán”.

 Az angyali üdvözlet című kötet másodszor is megjelent 1927 karácsonyán, de ekkor már Molnár C. Pál fametszeteivel. A „Két lovagok” című háromfelvonásos vígoperát, 1936-ban – Keleti Arthur szövegével – bemutatta a Magyar Királyi
Operaház. Ekkor már a békéscsabai Tevan nyomda egyik esztétikai főtanácsadója lett. Európa-szerte híres szép könyvek tervezése dicséri kitűnő ízlését és hozzáértését. Az akkor már Európa szerte ismert cég fennállásának negyvenedik
évfordulója alkalmából adta ki Keleti Artúr művészien kivitelezett könyvét, „A bölcs Esopusnak és másoknak fabuláit” 1943. karácsonykor. Utolsó nagy munkája Anatole France: A nyársforgató Jakabnak Hincz Gyula rajzaival díszített
újabb kiadása, már a háború után jelenik meg, szintén Tevan kiadásban. Utána már csak pár kisebb verse jelenik meg, megélhetési és egyéb gondjai miatt utolsó nagy műve, Gulácsy Lajosról megkezdett munkáját már nem volt ideje
befejezni.

„ Az én szívem is hét tőr járta át
és megjártam a bús Kálváriát.”

Két nappal nyolcvanadik születésnapja előtt pénteken csendesen eltávozott 1969. november 7-én. Akkor már több mint ötven éve írta róla Tóth Árpád: „Szelíd költői lélek, testvéri részvétre rezdül minden bús jelenség iránt.”
A hatvanas években Keleti Arthurt már csak az izgatta, hogy valahol megemlékezhetnének arról, hogy ki is volt ő valamikor. Amikor megtudta, hogy az Élet és Irodalom a nyolcvanadik születésnapján cikket fog megjelentetni róla, nagyon örült neki. Azon a reggelen izgatottan kérte öreg házvezetőnőjét, hogy menjen le, vegye meg az első standon ... És mire az idős néni a lappal végre visszaérkezett a lift nélküli ház negyedik emeletére - az öreg költő holtan feküdt az ágyán. Ezt az elégtételt sem érte meg…
Temetése dr. Benoschofsky Imre főrabbi közreműködésével november 13-án volt a Rákoskeresztúri temetőben.
Keleti Arthurt olyan, a legnagyobbak közé törő kortársai, mint Tóth Árpád és Füst Milán, kritikai írásaikban magukkal egyenrangúként ismerték el. Szépségkultusza egyben a jóság, az emberi kölcsönös megértés, az emberszeretet és a béke igen a béke, a költészete. Aszkézise is póz, takarója azoknak az élvezeteknek, amelyek a vágyott mértékben ritkán jutottak osztályrészéül. De ez nem akadályozta a művészi szép habzsolásában. mindig ízléssel és mértékkel, mert a művészihez mindkettő hozzátartozik. Az érzései azért közvetlenek, csakhogy csöndesek ezek is, a szavak pedig, amelyekbe formálja, valahogyan nemcsak szelídek, de finomkodók is és ő inkább a kifejezések lágyságára törekszik, mint a szívét kitáró, kitörő forróságra. Mintha benne a művész, a reneszánsz ember, a stílusát egyre csiszolgató, a formát egyre fejleszteni akaró trubadúr erősebb volna, mint a poéta.

Beatus ille

Boldog az, én mondom, aki örökre,
mint feltartott ujj, társtalan s magános,
magára marad testvérei közt is
és senkit közel nem enged magához
, kis szamarán vidáman lovagolgat,
és mindig megy és meg is áll és néz is,
oh oly közel van, nyájasan mosolygó
s oly messze, távol mindenektől mégis,
csak kis nyugalmát óvja és derűjét
s kis napjai szürke harmóniáját,
s mint elhervadt, okos, öreg varázsló,
fél illetni az élet gyenge fátylát,
jó szíve langyos, tiszta kis üvegház

Verseskönyvei:
A kámzsás festő strófái. Gulácsy Lajos rajzaival. Grill. Budapest, 1912.
Angyali üdvözlet. Gara Arnold rajzaival. Grill. Budapest, 1916. majd 1927; második kiadás, Molnár. C. Pál fametszeteivel.
Az boldogtalan Raymond és az szerentsés Bertrand lovagoknak hiteles szerelmes története 7 képben. Antik verses komédia. Vértes Marcell fába metszett rajzaival. Budapest, Amicus. 1920.
Pax vobiscum. Tanköltemény. Fáy Dezső 51 kőrajzával. Budapest, 1923.

Források: Angyali Üdvözlet, Arcanum, A Hét, Esti Hírlap, Ország Világ, Pesti Hírlap, Magyar Nemzet, MEK, Napkelet, Népszava,Nyugat, Napút, Pesti Napló, Uj Idők, Világ, Vigília egyes számaiból

                                                                                                                                                                                                Összeállította – cspb –