Kosztolányi Dezső: Babits Mihály

I

Erről a kötetről* és erről a költőről nem szabad általánosságokat írni. Mégis egy általánossággal kezdem. Azzal az általánossággal, amely kiemelődik a teljességekből, a fogalmak tisztultabb világa felé tör, s nagy távlatokba mossa el az életet. A régi kötete megjelenésekor majdnem mindenki egy kis általánosságot vett észre. Azt, hogy ez a költő csodaverselő, kígyóbűvölő, operaíró, szimfonikus zenész és filozófus egyben. Szeretném, ha ezúttal letompulna ez a szenzációnk, amely csak külsődleges, és csak a laikusnak szenzáció, s továbbmennénk, és nem a műhelye titkait lesnénk, de az idegrendszere rezdülését, a szíve és a vese enunciációit. A poézis a földi lármában az utolsó szó. Ez a hite. Mások azt mondják, hogy az elő szó. Ez a parasztköltészet hite. Kedvesen korlátolt emberek papolják, hogy csak mondd ki, ami a szíveden fekszik, azon melegében, és művész vagy, igaz és közvetlen, s vesd ki az érzéseid piszkosan, véresen, a köldökzsinórral és méhlepénnyel együtt. Izgató elmélet. A teóriák eldorádója, de csak a művészek érzik, hogy mennyire hazug és mennyire nem közvetlen. Az első szók arra valók, hogy orvosért és segítségért kiáltsunk. Laposak, unalmasak ezek és üresek. Nekünk igenis várnunk kell. Meg kell kísérelnünk mindent, hogy másképpen fejezzük ki magunkat, és ha sikerül ez, akkor nem írunk verset. Addig, amíg a próza is elég, nem mozdul a toll; amíg a logika segít, nincs ihletünk; amíg beszélni tudunk, nem gesztikulálni, vagy dadogni is, egyetlenegy ütem se születik meg. Csak ezután, a termékeny homály árnyában, mikor ez az egyetlen lehetőség, menekülés és enyhület, mikor más kibúvó nincs, akkor zendülnek meg az utolsó, értékes, megváltó szavak, amelyekben arany és gyémánt van, a földi és az égi élet illata és bölcsessége. Ezért tartom ezt a poétát közvetlennek. A szűkszavúsága teszi azzá. Innen van, hogy minden szava, a jelenségek tarka színei is, a hevülete, a keserűsége kinyilatkoztatásként hatnak reám. Nem volt más megoldása már, és verset írt. Becsületes volt.

Babits Mihály tragikus ember; tragikus érző; tragikus gondolkozó; tragikus laikus. Nem tudok, hányan élnek ilyenek? Ha este egy sötét utcán karon ragadnánk az íróinkat, s orvul megkérdeznénk tőlük, hogy miért írnak, legtöbben zavartan dadognának, s nemigen tudnának mire hivatkozni. Babits Mihály a türelmetlen, keserű és muzsikus vérére hivatkoznék, s tragikus világnézetére, a békétlenségére. Senkit ostobábban nem vádoltak meg azzal, hogy játszik a szavakkal. Halálos játék ez, komoly játék, kétségbeesett játék. Az ütem itt az ősi lényeget takarja. Haladunk valami felé a versek sínein. A zakatolás, az ütemek kopogása az ütőerek percegését mímeli. Ha megállna a ritmikus kopogás, meghalna a vers is. Olvassák el akármilyen költeményét (akár a legigénytelenebbet is), s észreveszik, hogy ez a költő sohase akar múlót, mindig valami örök köti le az érdeklődését. „Örök dolgok közé legyen híred beszőtt” – írja egy helyütt a kedveséről. Minden versének a színtere az egész világ, a staffage-a egy bölcselő és egy koporsó, az egész élet színes vászna. A szavai pedig szimbolikusak. A tücsök, a „vak lélek”, az őszi csengő vagy a nap a fellegek közt többet jelent, mint kép, magasabbat és tisztábbat minden jelenségnél. Ő nem verset ír, valamiről, de verset ír. Anyagtalan a lírája, önmagért való, tiszta líra. Mégis meglepő, hogy milyen pedáns és gondos. Találtam ebben a verseskönyvben pár olyan aggályosan végiggondolt, részletező hasonlatot, amely egy klasszikus latin poétának – Vergiliusnak is – becsületére válnék. Mindent tud ez a költő, de a láz idején mindent elfelejt, s akkor a láz és a jég, a mámor és a józanság ölelkezik, s ha klasszikus és pedáns, az első pillanatban egyszerre megváltozik, és modern lesz, belebonyolódik szeszélyesen a láz túlsága folytán a szavak őrült tarka színeibe, a hangok isteni zenebonájába, s egy szó muzsikája veszi át a főszerepet. Mintha sok feketekávét ivott volna, s berúgott volna a koffeintől és nikotintól.

Babits Mihály précieux. Ő nem kedves, de mély. Egy különös antagonizmus él benne. Mikor ezt a kötetét elolvastam, aláhúztam azokat a sorokat, amelyek végzetesen reáutalnak az egyénisége mivoltára. Majdnem az egész könyv alá van húzva. A lapokon felkiáltójelek, indulatszavak, s vastag ceruzanyomok, mindenütt, amelyek azt jelentik, hogy az egész ember írta, egy poéta, aki bármit mond, értékes lesz, elárulja magát. Keresem a színét. Millió színe van, a színek azonban egy különös, fanyar, mérges feketeségbe olvadnak bele, mert a színrakás nem henye, de végzetszerűen szükséges, s a színrakásnak a módja megközelíthetetlenül egyéni. „A fáradt lélek rest teve.” Vagy: „Márványdarázsként zsongasz méla nyáron.” Vagy: „Mint mérgezett patkányok összevissza futkosnak.” Erről a pár mondatról ráismerek. Ha más ilyet ír, az füllent. Baudelaire-t említették vele kapcsolatban, Swinburne-t és Poe-t, s úgy látom, hogy Baudelaire hideg pedantériáját magába hasonította, és tényleg rokon vele Swinburne klasszikus modern stilizáltsága és Poe beteges rezdülékenysége, de ha az ő nevét ejtem ki, egy negyedik költő áll előttem, aki egészen más, s nem kisebb ebben a társaságban sem. Közel áll mindazokhoz, akik végigjárták a gondolkozás minden világtáját. Mert a végső tanulságok levonója. Érdekes, férfias, tüskés. Férfiköltő. De keresett is, finom és édes mérgekkel szakácskodik, bódító parfümökkel cukrozza a verseit, s talán ebből magyarázhatom, hogy a nők különösen szeretik az ő nem nőies és nem nőknek való költészetét. Ez a kettősség mindenütt kísért, egész egyénisége vonalán. A nyelve színmagyar, csodálatos gazdagságú, ősi s mégis rafinált, anélkül hogy szótárszerű lenne. Mit írjak róla? 1911-ben magyarul ő fejezi ki legmegrendítőbben a modern lélek ideges, beteg hánykódását, harmóniával a disszonanciát és mindazt, ami örökkévaló bennünk. Mivel jellemzem? Ő a sötét précieux.     

/*/ Herceg, hátha megjön a tél is!

Auróra, 1911. április 8.

 

II

Annyit írtak már róla, hogy ezúttal csak a keret marad számomra, az életének és művészetének a kerete. Írhatok a szobájáról, ahol ez a magányos és csendes zseni dolgozik. A hangjáról, a modoráról, a sápadt arcáról és a szurokfekete szeméről, amelyből az intuíció elektromossága szikrázik, a bútorairól, amelyek engedelmesen hozzáidomultak, és már felvették karakterét. Az ágya feltűnően kicsi, és a könyvtára feltűnően nagy. Talán ez jellemzi leginkább a környezetét. Mióta ismerem őt – tíz év óta –, semmit se változott. Sohase látttam sápadtabbnak, pirosabbnak, soványabbnak vagy kövérebbnek, a teste, akár a karaktere és a művészete, gyémántszilárd. Ő telíti meg az embereket és a tárgyakat változásokat parancsoló egyéniségével. Ebben a szobában minden csak róla, a visszafojtott, kemény akaratáról beszél. Itt minden gesztus és szó jelentős. Látom a könyvespolcán két verseskönyvét, amelyben a legszebb modern versek vannak, de érzem, hogy itt még egy másik jövendő is szunnyad, munka és láz, tudás és eksztázis, azok az értékek, amelyek oly súlyossá teszik fűszeres, fülledt és sötét művészetét. Ma délután Dante könyvei közt találom őt, egy kefelenyomatot olvas, és az utolsó simításokat végzi dallamos terzináin. Ezen őszön jelenik meg magyarul a Pokol.

Hogyan él itten? Egy térkép van az asztalon, az Inferno mappája, amelyet bizonyára sokáig nézegetett, mint turista, egy kockázatos képmászó út előtt. Nézem a térképet, a limbusok titkos csavargásait, a purgatórium lépcsőit, a paradicsom fényrózsáit, amelyek mint messze úti lámpák, színes lángok a sínek mellett, jelzik a célját, tanulmányozom az útvonalt, melyen egy hosszú-hosszú utazás, évek munkája után majd berobog a céljához, egy boldog és rózsafényben égő pályaudvarba. A Purgatórium és a Paradicsom is készül már. Hogy mit jelent ez a munka, erről itt – egy cikk szűk rámájában – lelkiismeretlenség beszámolni. Én azonban biztos vagyok abban, hogy ha Babits Mihály ma véletlenül nem nyúl az olasz költeményhez, akkor a magyarságnak soha, az idők végeztéig sem lesz meg a Divina Commediája, mert csak véletlen és szerencse, hogy két költő olyan egytestvér legyen, mint a középkori olasz és a modern magyar. Csakis az újmagyar nyelv legnagyobb művésze szólaltathatja meg az újolasz nyelv megteremtőjét. Dante fantáziája vizuális és plasztikus, egy költő és egy mérnök egyesül benne. Amit mámoros eksztázisban mond, azt le lehet rajzolni cirkalommal és háromszöggel. Ez az önkívület és precizitás megvan a fordítójában is. Hajlékony, fényes és daloló nyelve egyenesen kiált a titáni munka után. Szász Károly, a református püspök, a magyar irodalom mindenese, annak idején – két munka között – papírra vetette az egészet, de ezt csak Babits Mihály tudja majd elfelejtetni velünk. Ő fogja expiálni a puritánságát pompával, a józanságát misztikummal, a rozsdás, református biblia nyelvét illatos katolikummal, a rímeit szárnyakkal és dallal, az erdélyi tájszavait azzal a lágy és édes magyar nyelvvel, amelyet a Dunán túl beszélnek, a szekszárdi piros bort csorgató szőlőhegyek alatt.

Ehhez a munkához csend és áhítat kell. Az életünk egy részét követeli egészen. Dante, miután befejezte a költeményét, megsoványodott, a szeme tüzesen égett, firenzei barátai meg sem ismerték. Az, aki most visszazengeti idegein fantasztikus álmát, saját vérével él át egy idegen életet, egy kort, egy isteni Commediát. Ez a rákospalotai vidék, amely már nem főváros, de még nem falu, hanem szomorú, mint a főváros, és szegény, mint a falu, alkalmas arra, hogy a poéta, lámpája mellett, visszautazzon a múltba. Jól érzi-e itt magát? Azt mondja, hogy jól, nem is akar eljönni a fővárosba, neki szüksége van arra, hogy teljesen egyedül tudja az életét. Egy elátkozott kastélyban vagy egy világítótoronyban, az óceán közepén, nem lehetne jobban egyedül. Ablakából egy palánkra látok ki és egy fára, mely a szeles égbe mered fel, egyedül. Elhagyott ágain lebeg a magány és a meditáció.

Élet, 1912. október 13.  

 

III

Babits Mihály egy könyvét* olvasva gyakran bukkanok olyan versekre, melyeket több mint tíz év óta ismerek, és a levelesládámban őrzöm őket, azokkal a hosszú, drága levelekkel együtt, melyeket még Szekszárdról írt, húszéves korában, nekem, a húszévesnek, abban a korban, mikor az útnak induló írók keresték egymás kezét. E versek mellett nincs évszám. Elkeverednek azokkal, melyeket tegnapelőtt írt. És senki se tudja kitalálni – a lélektan minden boszorkányossága kudarcot vall –, hogy melyek születtek tegnapelőtt, és melyek tíz évvel ezelőtt. Mind a kétfajta vers egyformán egész és babitsi. A fejlődésről beszélnek? Nagyon nehéz kimutatni az évgyűrűket. Az In Horatium, Óda a bűnhöz, Sírvers, A világosság udvara, Vérivó leányok, Névjegyemre, Vile potabis, Nincsen kísértet című versei, melyek hét éven belül megjelent három el nem múló kötetében kerültek a közönség elé, és mind méltóan hangsúlyozzák egyéniségét, úgyszólva egy időből származnak, a legkoraibb fiatalságából. Egyenletes mélység hullámzik mindegyikben. Önkéntelenül az arcára kell gondolnom, mely – mióta ismerem őt – nem változott. Szelíd keserűség, sápadt, férfias vonások, idegesen eleven, mélyfekete szemek, mint azoké, akik sok kávét isznak, és valami éber, virrasztó tiszta mámor a homlok körül.

Ez az arca – éles, mint a rézkarc – a nyilvánosság előtt először a Tudományegyetem egyik zsúfolt tantermében tűnt fel, ahol az 1900-as fiatalság irodalmi tornát tartott, s rám, aki először láttam, éppoly mély benyomást gyakorolt, mint verse, melyet felolvasott. Mind a kettő megrögződött a változó időn át, mint egy kép, mely nem mozog. Spinozáról szóló szonettjét mutatta itt be, mely – tudtommal – eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Ez a költemény azonban a gondolati frissességével, kemény és bátor készségével már egészen ő volt. Az a mag, mely később egyedülálló költészetévé lombosodott ki. Minden meglepetést és értéket magába zárt már. Maga a hallgatósága is újszerű volt, forrongó, egyáltalán nem egységes. A padokban elszórtan a hívei, a leendő barátai. Csöndes, szerény fiatalemberek, kik egy új és igaz irodalom lehetőségéről álmodoztak. De akadtak itt csodabogarak és különcök is, kiket már meglegyintett a századváltozás rendkívülisége, tejarcú gyermekek szakállasan, szandállal, tolsztojánusok, angol pipával, szocialisták, kik tudományos könyveket bújtak, és éjszakákon át vitatkoztak az utcán, gázlángok alatt, spiritiszták, metafizikusok, a másik oldalon pedig a régiek, az álmos költészet és politika őrei, kik féltékenyen neszeltek minden új jelre, kezükben tülökkel és fütyülőkkel. A leendő magyar társadalom makrokozmoszát tükrözve látom e tanterem mikrokozmoszában. Babits Mihály, a húszéves, e széthúzó vágyak és irányok közepette is csak költő volt, új, nagy és izgatóan magyar. Verseit a belső ritmusnak azzal a mély érzésével, azzal a vonzó, egyéni, stílusérző dallamossággal adta elő, mint most és utóbb a Nyugat irodalmi délelőttjén is.

Azóta – ezen a délelőttön éreztük – a nemzet költője lett, olyan verseskönyvei jelentek meg, melyeket egyenként számon tart az irodalomtörténet. De mindenkor, pályája diadalmas emelkedőjén is, a régi képet látom, a fülleteg tantermet, a várakozó arcokat és a gerjedező jövendőt. Hogy nemrég néhány fütyülő – a régi testvére – működni kezdett körülötte, és még a magyarságába is belekötöttek, azon gondolkoztam, közreadhatom-e egy régi levelét, melyet 1904. február 2-ről keltez hozzám, az engedelem és büszkesége sérelme nélkül, egy régi, tizenkét évvel ezelőtt írott levelet, melyben vallomást tesz a magyarságról, önként, nem politikai tüntetésből, de valami bensőséges sugallatra. Most, miután felbolygattam a múltat, nem tudok ellenállni a gondolatnak, és itt közlöm e levél pár életrajzian is érdekes mondatát: „Magyar vagyok – írja –, magyar nemesi családból származom úgy apai, mint anyai részről; s mindkét részről a nagyapáim emberemlékezet óta megyei tisztviselők voltak (van-e magyarabb foglalkozás?), apám volt az első, aki az Állam szolgálatába lépett; de még ő is valóságos típusa volt a régi magyarnak és a jogásznak. S én, aki úgy életpályámmal, mint nagyrészt műveltségemmel is (bár apámnak is – igaz, hogy csak tudományos téren- nagy modern nyugati műveltsége volt) annyira elszakadtam a családi tradíciótól, az évszázados szellemtől: napról napra jobban érzem, mily természetes és szoros folytatása vagyok becsületes őseimnek… nem tudom, van-e másutt annyi csillogó szem, él-e, igazán él-e másutt annyi lélek, mint itt? Én úgy tudom – úgy tapasztaltam –, hogy az igazi magyarság többnyire bizonyos nemességet is jelent… S ha mi átok, ha mi nehézség, mélaság tényleg rajtunk ül: nemcsak nemességünkből ered, nemességünket bizonyítja-e? nem értékesebb-e, mint sok könnyűség, mozgékonyság?…”

Babits Mihály könyve, íme, emlékeket zaklat fel bennem. Bocsásson meg érte: eltévedeztem a múlt gazdagságában, s régi koszorúkat nyújtottam neki, kit friss koszorú illet, és emlékeket adok át – az én emlékeimet – a Nyugat olvasóközönségének is. 

/*/ Recitativ

Nyugat, 1916. június 1.      

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf