Cságoly Péterfia Béla: Katonadalok, betyárnóták IV.

Az aradi városháza…

Az aradi városháza de sárga –
Holnap visznek, babám, vizitálásra.
Ráültetnek valamely zöld lócára,
Levágják a göndör hajam simára.

Kiugrom a mérték alól begyesen,
Összeütöm a sarkantyúm kényesen.
Még a kapitány úr is azt kiáltja:
Nincsen a bácskai legénynek párja!

A katonaénekek egy része – mint a fenti is – siratóének, a női hozzátartozó lelki fájdalmának rögtönzött, dalbeli megfogalmazása a bakának állt férfi időszakos vagy végleges elvesztéséről. Erre az európai viszonyok közt elterjedt dalváltozatra nálunk is korán, már 1872-ben felfigyeltek:

„sorozáskor a fiaiktól elváló anyák,
fájdalmuk első rohama után ...
a földre guggoltan sírva daloltak:
szóval, szó nélkül”

Gyűjtötte Aigner Lajos/ A magyar népdalról/

Később, 1906-ban pedig a halottsiratókkal való azonosságukat is észrevették: „magam is láttam azt az öregasszonyt, (aki) ... ül a kövön s csendesen sírdogálja a halotti búcsúztatót, míg benn a fiát vizitálják” (Gyűjtötte Seprődi János)

A katonasiratót főként édesanyák, szeretők és feleségek éneklik, ideje a sorozás, bevonulás, a halálhír érkezése, de egyéb közösségben(fonó, kukoricafosztás) töltött alkalmak is.

Édes anyám most küldött egy levelet…

Édes anyám most küldött egy levelet:
Gyere haza, édes fiam, ha lehet.
El is mennék, édes anyám, nem lehet,
Holnap reggel masérozunk, úgy lehet.

Ha kiállok a kaszárnya elébe,
Feltekintek a csillagos nagy égre.
Jaj, istenem, merre van az én hazám?
Merre felé van az én édes anyám? …

Köztük az előző részekben már említett erőszakos katonafogdosás (verbunk) mely több katonaballada témája. Egy moldvai csángó katonaballada szerint az anya ládába rejtette fiát, de mégis katonakézre került, onnan pedig a tömlöcbe.

„Hát leszek katona,
De nem jó szüvemből
Szógálom a császárt
Nagy kételenségből”

A kiszolgáltatottság jellegzetes kifejezésmódja a kényszerűségből vállalt katonaság:

Fúvom az éneket…

Fúvom az éneket, de nem jó kedvemből,
Fúvatja a bánat szomorú szívemből.

A fekete hattyú gyászt visel magáért,
Én is azt viselek elhagyott babámért.

Szállj le hattyú, szállj le, a fekete földre,
Hogy írjak levelet régi helységembe.

Egyiket apámnak, másikat anyámnak,
Harmadikat írom elhagyott babámnak.

Írom levelemet, nem adom nevemet,
Jól tudod édesem, hogy hínak engemet.

Írom levelemet, gyorsan kezeimmel,
Le is pecsételem gyászos pecsétemmel.

Írom levelemet szebeni bírónak,
Szebeni bírónak, törvényszék fiának.

Jaj, hogy ne sorozzon engem katonának,
Hanem inkább hagyjon az édes anyámnak.

⃰⃰⃰

Sajátos Kárpát-medencei műfaj a betyárábrázolások, betyárokról szóló balladák és mondák megjelenítései. Kezdeti próbálkozások után a reformkor idején jelent meg teljes kibontakozásában a betyárábrázolás, majd a XIX. század második felében fogalmazódott meg a portyára vonuló betyárhad képe, vélt szokásai, viselkedése, majd a betyárvilág felszámolása után, a század vége felé a betyárhős elfogását bemutató dalok, képek, faragványok.

Az alföldön betyár gyerek vagyok én…

Az alföldön betyár gyerek vagyok én,
Tizenhárom szél gatyába járok én,
Tizenhárom szél gatyába járok én,
Jaj de nagyon betyár gyerek vagyok én!

Kis pej lovam csárda előtt feszeleg,
Azt se tudom, rajta van-e a nyereg?
Kérem szépen, korcsmárosné, nézze meg:
Lovam hátán rajta van-e a nyereg?

Ha felülök kis pej lovam hátára,
Beugratok az aradi gulyába,
Kiválasztok hatvanhárom darabot:
Nesztek lányok, tik is boldoguljatok!

Mint az előző részekben leírtam, hogy mind a katonadalok mind a betyárnóták a nép belső érzéseinek kimondására születtek. Ezzel párhuzamosan szokások, napi „rutinok” is kialakultak az alapvetően bűnöző életmódot képviselő betyárok gyakori felbukkanása miatt. E korszak polihisztora Herman Ottó leírásában olvashatunk a „betyárkenyérről”. Az Alföldön az uradalmi summások és pásztorok kenyérilletményét a gazdák mindig egy kenyérrel megpótolták, hogy adhassanak a szegénylegényeknek, betyároknak s így azokat kielégítve a rablástól visszatartsák. Ennek az emléke, hogy Békés és Bihar kisebb falvaiban a csőszöknek, a nyájak őrzőinek sütött kenyeret helyenként még az 1900-as évek derekán is betyárkenyérnek nevezik.

A szögedi határon
Csősz leszek én a nyáron;
Leterítem a subámat,
Veregetem a pipámat,
A pipámat.

Ki egy pipa dohányt ád,
Nem hajtom be a lovát,
Sem a lovát, sem magát,
Sem a kedves galambját,
A galambját.

Szintén bevett szokás volt a kiskunsági, békési tanyák elején a falba vert kampós szeg. Ezen éjjel-nappal ott lógott a betyártarisznya s benne a rendes nagyságúnál kisebb, a cipónál nagyobb betyárkenyér, a koros a megfelelő mennyiségű kolbásszal, szalonnával. Az éjjeli órákban az arrajáró betyár magához vette az élelmet és továbbállt. Alávaló kapcabetyár híre volt annak, aki a tarisznyát vagy valami más tárgyat is magával vitt.
Gyakori szereplő a nép ajkán a betyár. Megjelenik a farsangi, lakodalmi, fonóbeli és a betlehemes játékok egyes variánsaiban. A felvonulások, jelenetek egy részében a betyár lényegében csak mint mellékszereplő, vagy mint különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alak lép fel. Az önálló betyárjáték a szatmári falvakban farsangkor és a Nagyalföldön lakodalomban fordult elő. A szatmári betyárfarsangolót a fonóban mutatták be. Központi alakja, a betyár általában név nélkül szerepel, olykor azonban a betyárjáték a híresebb magyar betyárokat, Angyal Bandit, Rózsa Sándort, Patkó Bandit jeleníti meg. A cselekmény a betyárok néphagyománybeli sorsának utolsó szakaszát ábrázolja, azt az eseményt, amikor utoljára mulatnak és elfogják őket. A betyárjátékban bizonyos társadalombírálat, ellenállás, népi ítélet jelentkezik; a hatalommal szembekerülő betyárok mindig elbuknak. A betyárjáték betyárnóta betétjein, romantikus szemléletén a népszínművek az egykori vásári komédiák hatása is gyakran érződik.

Az ikrényi csárda ki van festve…

Az ikrényi csárda ki van festve,
Oda jár a cimbolmos a
Cimbalmával cimbalmozni
Minden estve.
Korcsmárosné azt hiszi,
Hogy a lányát elveszi
Egy valaki.

Az ikrényi csárda ki van festve,
Oda jár a cimbalmos a
Cimbalmával cimbalmozni
Minden estve.
Korcsmárosné azt higyje,
Hogy a lányát elvegye
Egy valaki.

A XIX. század vége fele a „magyar nóta ekkorra végre kiemelkedik évszázados jobbágyi helyzetéből, diadalmasan belép az irodalomba és eldönti sorsát. A két folyó, mely eddig párhuzamosan haladt: az eredeti magyar népszellem és a nyugati műveltség szelleme végre összetalálkozik és egyesülten halad tovább. Ettől fogva a magyar vers nem szakadozott ugrásokban fejlődik tovább, mint azelőtt, hanem organikusan, magával a nemzet fejlődésével együtt. Amint a nemzet mind jobban belép az európai kultúra közösségébe, épp úgy bontakozik ki a magyar vers is abból a sajátképpen népies jellegéből, amely Petőfinél még uralkodó jellemvonása. A népies formák műformákká válnak, a magyar ritmus behatol az idegen eredetű jambikus versbe s a nyelvhez simulóbbá, fülünknek hangzatosabbá teszi. A magyar élettel együtt differenciálódik a költészet is, többé már nem csupán a szorosabb értelemben vett nép színvonalán mozog, hanem kialakítani igyekszik a primitívtől kezdve a legrafináltabbig az érzés minden árnyalatát. Ezzel látszólag el is távolodik az eredeti alaptól, a népestől, de sohasem nélkülözheti ennek eredményeit. A gyermek elkülönböződhetik szüleitől életmód, gondolkodásmód, műveltség, társadalmi helyzet dolgában, de arcán megmaradnak az ő vonásaik, mint származásának jelei. Az az egészséges paraszt-suhanc, Petőfi szellemi gyermeke, azóta kultúremberré alakult, de azért arca vonásain, szeme csillogásán, teste formáin meg lehet ismerni nemzőjét” írta Schöplin Aladára Nyugatban. Ezen összefüggések miatt is fontos, hogy a népi ihletésű dalok, a magyar nóta és a cigányzene igazi értékei, születésének története közismert legyen…

– folytatjuk –