Recsenyédi Fekete Miklós: Anatómia

Van úgy, hogy méltán háborog a lelked,
És találgatod, hogy mi volna jó.
Olyankor poharat emelsz fel,
Mert azt hiszed, jó a bor, ha jó.
                     Akárhogy is van,
                     Egyszer csak kidől a pohár.
Kidől,
S a drága lötty,
Amelytől mindent vörösben látsz már,
Azt a szép fehér abroszt festi meg.
                     Aztán a lelkiismeretfurdalás jön,
                     A keserű másnap:
                     Nem csupán a kéz, benned a lélek is remeg.
Észre sem veszed,
Miként szór lopva
Halántékodra dért, csendben,
Ahogy a téli éj foga mar
Ablakodra jégvirágot;
                     Agyad,
                     Mint a felhőbe burkolt havas hegytető,
                     Elborul,
                     Ködös lesz egész világod.
És olyankor szépnek, igaznak, erősnek hiszed önmagad.
Kételkedel az égi rendben, és félsz mégis,
És menekülsz, mint a vad.
Az űrt, ami olyankor óriásnak vélt magadban támad,
Kipótolod, megint csak fenekére nézel
A pohárnak.
                     Ne félj, magam is így vagyok ezzel, testvérem,
                     Szólj rám, ha úgy érzed, sántít az igazam.
Lásd, poharam kidőlt, őszülök, kihullt a fogam,
De, ha úgy látod,
Hogy újra töltenék, fogd meg a kezem, vedd el a poharam,
Ebben segítsen az Isten is téged,
És engem is, hogyha néha
Erőmnek híja van.