Sütő Kálmán: Visszaszámlálás

Beregi föld. Elomló tájak,
felbukkanó emlékvilágok.
Sereg gyermek toppan ím elém.
Ott állok közöttük, csak állok,
újjáéledt bolyhos virágok
bódító illata száll felém.
Enyém e táj, a fű, a virág.
Játszom agyagos föld sarában,
bikacsököt gömbölyít lábam,
hogy egyszercsak pukkanva szóljon,
s fröcsögve csapjon legott szájon,
ébresztve gyermeki látomást:
majd megnövök, állok elétek,
várlak titeket, csitri lányok,
s fürösztöm báját a világnak
az ifjú élet friss vizében!
Hír és dicsőség édes lesz majd
– erős énem visz egyre fel-fel –,
teremtek itt bástyafalakat…
Kibírtam már sokat, ó, sokat.
Harcot, időt, sok üldöztetést.
Most kell tennem, mert erő és ész
szilaj-mód sarkall, vágy sodor, visz –
Majd én…! A sors legyen bár komisz,
megverekszem én a pokollal,
ádáz tűzzel, acéllal, karral,
s teremtek nagyot, hatalmasat!
Mert most csak merni kell, már szabad
– az akaraterő elragad…
Alkoss hát, zúzd porrá, ami szép és jó!
Most kell bírnod, most lettél edzett,
erős, mint a faóriások.
Itt a kilencedik X: a csúcs!
Most, most!… De jaj, előttem kordon:
lábam roggyan, csigolyám sajog,
szívem zörgése halk, jön a Vég?
Gúnyosan kuncog a tiszta agy:
„Újat akarsz teremteni még?
Vén balga, hisz újra gyermek vagy!”