Komlós Aladár: Beomló dekkungok
Nagy hegyek hátán, hová sose téved
emberfia már, hol komor magukban
csak felhők kavarognak s viharok
járnak néha sötéten látogatni,
s esőáztatta halmokon, ahol
a föld alatt a víz sziszegve kúszik
s lapályokon, hol gyilkol a mocsárláz
és síkokon, hol áldott búza reng
s folyamok partján, hol örök habok
éjjel-nappal egyhangún menetelnek,
mindenfelé most:
Európa közepében végtelen
dekkungok állnak árván.
Csak az ég
bámul le rájuk s egy-egy otthagyott
hulla ha foszlik s bűzlik szomorúan
egyedül egy-egy árokszögletén még.
A szél kicsapta az üres dekkungok
dúlt ajtaját s a kifosztott odúban
hallgatag álmodik a deszkapriccs,
amelyről egykor annyi bús remény szállt
s munkahelyükről elrabolt dühös
ifjak foga csikorgott ég felé.
Hallgatag állnak a dekkung falán
bicska-bevéste, ceruza-beírta
drága nevek, kezdőbetűk,
s a polc felől, mely ott gubbaszt a zugban,
hallgat a szú.
S nem járnak fel-el már
az árkokban sem a parancsnokok,
helyrehozatván, ha egy kő leomlott;
a szél sivít csak, ha átfut a keskeny
árkok mérföldjein, fel-felkavarva
röptében morzsát és papírlapot
s más hulladékot; az öles fehér hó
mély takarója borul le amott,
elfedve lent zajt, életet s a fürgén
suhanó egerek neszét; s a víz,
mit hosszú esők bő özönje öntött,
szivárog álnokul és a kavernák
boltjáról földre koppan lassú cseppel
s csepeg sírbolti csendben.
Hogy omlanak be a dekkugjaink!
Látjátok-e karóknak roppanását,
füves mellvédek bús behuppanását,
a Kárpátokban, lenn a Brenta partján,
fenn Flandriában sok-sok régi fészkünk
folyton omlását, összeroskadását,
s pusztulásnak ott örök zúgását,
vad patkányok bitang országolását,
négy esztendeinknek örök elmúlását?