Sipos Domokos: Vágtat a halál
Az semmi, hogy én meghalok!
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomába is kocog a Halál.
Félszemmel olykor felénéz,
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál.
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon,
Töretlen lába táncol a gyenge füvön,
A bogár neki hintázik a rezgő levelen,
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja,
A virágok neki bólintanak az utak mellett,
Az erdő mély zöldje neki integet.
Szemében csillogva tükrözik az egész világ,
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál
S dárdája hegye az ég partjára vág.
Erős szép férfi lesz az én édes fiam!
Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet.
Látom már, hogy tornyosítja tetté álmaim,
Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom,
Jóságát érzem bús szívemben, mint Föld és Nap melegét.
Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja
S vállán ragyog a legnagyobb vagyon: Egy igaz koponya.
Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba:
Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz!
Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted.
Én összetörök minden orgonát,
Nekem ne búgjon boldog feltámadást!
Forgácsát felhajítom az égbe:
Itt van Isten! Ennyit ér vigasztalásod!
Érezd te is a kínt, mi engem megfagyaszt:
Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában
Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.