Ábrányi Emil: Nyújtsd karodat…

Nyújtsd karodat és menjünk e tömegből,
Mely rangot, hírt, kitüntetést keres;
Virágként hajló fejedet nyugtasd meg
Hű szívemen… és bízzál… és szeress!
Erdő legyen szerelmünk foglalatja,
Magányos erdő a hegyoldalon…
Távol e fényes, de hideg világtól:
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Mentünkben majd kíváncsian megnéznek
A madarak s a kékszemű virág,
Mely szirmait most nyitja szét először
És neked adja első illatát…!
Bátran bolyongunk, mert az erdő fái
Nem irigyek… sőt áldanak, tudom,
Lombkarjaikkal, mikor így sóhajtok:
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Menjünk oda, hol mélázó testvéred:
A csalogány édes hangja szól;
Ott gyönyörünknek hű visszhangjaképpen
Minden csókunkra egy dal válaszol!
Majd néma csönd lesz… semmi nesz nincs többé,
Csak szívednek verését hallhatom,
Mely összezendül az enyémmel s így int:
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Csak menjetek bámulni zajt és pompát,
Én elmerengek rajtad s az egen!
Ünneplő ágyúk zagyva morajánál
Egy vad galamb búgása több nekem!
S egy könnyet, amit örömödben elsírsz,
Kelet minden gyöngyéért nem adom!
Ó jer, borulj rám… s édes öleléssel
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Mesélek majd múltam sok bánatáról,
Az emberek nehéz küzdelmiről,
S ha sírsz, mint könnyű tavaszi borulat,
E csöppeket ajkam csókolja föl!
Aztán mosolygasz s mezei virággal
Körül fonod felvidult homlokom, –
És életünk örök refrainje ez lesz:
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Az órák szállnak, mint a rózsás felhők,
Miket a hajnal friss fuvalma űz,
Míg majd e szent láng halkabb lobogással
Enyészni indul, mint pusztán a tűz…
A sír előtt még egyszer átkarollak
S a végsóhaj így reszket ajkamon:
„Pihenhetünk már szépen, mert a sírig
Szeressük egymást, kedves Margitom!”

1881