Ábrányi Emil: Föltámadás

……………… Nagyszombat éjszakáján,
Kripták körül, sírkertek néma táján,
És mindenütt, ahol halottak vannak:
Tündöklő szárnnyal angyalok suhannak,
Mint csillaghullás, mely nem hágy nyomot,
Visznek kezükben pálmát, liljomot,
S míg a sírokra halkan rálegyintnek,
„Föltámadunk!” súgják dalolva mindnek.

Az égi jelszót hűs szellő ragadja,
És egyik sír a másikának adja
Halottak nyelvén valamennyi szól,
Fohász, sóhaj kél a göröngy alól.
Dermedt tagjával gazdag és szegény
Gyönyörben reszket sírja fenekén,
És búg a hang, a rejtelmes, csodás:
„Föltámadunk! Ó édes bíztatás!”

Egy sír marad csak hangtalan, komor,
Amit kerub hiába ostromol.
Nagyot dobbant rá fényes, könnyű lába:
„Alvó, fellelj hát!” Ám ez is hiába.
És most a legszebb szól hozzá kevélyen:
Parancsolom az Úristen nevében,
Adj visszhangot hozsannás szónkra!” Végre
Mozdul a hant s ily válasz döng az égre:

Van még szegény, kinek az ég alatt
Alig jut egy kis betevő falat,
Amíg mellette őrülten mulatnak
Más emberek, kik milliókat adnak
Habzó borokra, lóra, szeretőre?
Van még a földnek rabja? Börtön-őre?
Van koldus? Árva? Sínylődő beteg?
Ha van még: engem föl ne költsetek!

Föltámadástok átok-számba megy,
Ha föltámadni és szenvedni egy,
Ha minden az lesz újra, ami volt,
S elülről kezdünk minden bűnt, nyomort!
Mért tudjam azt, amit már elfeledtem,
Mikor nyugodt, boldog halottá lettem,
Mért tudjam újra, gyötrődvén bele,
Hogy a világ bánattal van tele?!

Föltámadásra akkor hívjatok,
Ha minden ember boldogulni fog –
Nem henye ranggal, cifra ősi névvel,
De a tulajdon igaz érdemével.
Föltámadásra akkor hívjatok,
Ha mindenütt, ahol nem gúny a jog,
A föld gyümölcsét egyformán szedik,
S élhet mindenki, aki születik!

Ha nem lesz többé birkanyáj a nép,
Aki parancsra vágó-hídra lép;
Ha megbukik furfang, alávalóság,
És nem lesz más hatalmas, csak a jóság;
Harcban nem omlik ezrek drága vére,
S csak a tulajdon szerető szívére
Hallgat az ember, soha semmi másra –
Majd én is vágyom a feltámadásra!

1897