Darmay Viktor: Költői divatok

Szatírák szatírája

Mint mérges gomba lágy permet-esőre,
Előbúvik a földből nyakra-főre,
Mint méhraj a zöld lombos tölgyodúbul,
Szúrós danával egyenkint kizúdul;
Úgy terem mostan a sok szatíra,
S megy sülyedésnek hősi dal – s líra (?)
Amely pedig szintén mint gomba nőtt,
Kevés idővel is még ez előtt.
De hasztalan, – ki bűnös amiatt,
Hogy mindenben van fölkapott divat;
Hogy szabó, ügyvéd, pap, gróf egyaránt
Ünnepnapon magára frakkot ránt;
Hogy aki költő, mert úgy mondja: ír!
(Hogy mindent fölvesz a jámbor papír!)
Szentül hiszi, hogy ő világ-zseni,
S mindenre képessége isteni;
S ha lett kitűzve tíz vagy húsz arany,
Az ihlettségtől majdnem odavan;
Drámába fog, ha éppen dráma kell,
A nap, az éjjel ebben múlik el;
Van tervkovácslás és gond, van bizony!
Megtelik szekrény és almáriom.
Üstök megizzad, – s miket összebök,
Eszméktől lesz a fej, miként a tök.
Ha líra kell, nosza amennyi van,
Nagy, kis városban, egy-egy faluban,
Egy álló évig csak lírát farag;
S bő árját önti édes dalpatak.
Van susogás, csicsergés, epedés,
Öröm úgy, mint bú, s még ez mind kevés!
Szívek repednek, keblek megszakadnak,
Hah, dicső képe az ítéletnapnak!
S mindez – kérdeznők – vajon mi miatt?
Szimplex dolog: úgy hozza a divat.
Mindig csak ez, örökké ez csupán,
Olyan jó írni sorvonal után,
Hogy senkisem akarja hallani
Horáctól – ha tán ő is valami!? –
A szót: ne sutor ultra crepidam.
Lám, alighogy nehány különb legény
Önté ki búját gúnyos énekén, –
Lantjuk még alighogy zendüle meg,
Már jött nagy zajjal egy egész sereg,
És kedvtöltésből, avagy semmiért? –
Lett bölcs professzor, – az ég tudja, mért;
S hogy ím bámulna őt világ fia –
Kelt fülriasztó diszharmónia.
Ím ez ma reggel ég szavalt keményen,
Agyát csikarva egy hőskölteményen;
S tervelgeté: szamárfülnek helyébe,
Mily sastollt tégyen a sisak hegyébe;
És most? hangolva van más érzelemre,
A hőskedély ürömmel lőn keverve;
S a versben oly torzképet kanyarint,
Hogy hasra száll azt alak benne mind;
Achilles hátán a púp szerepel,
S Demosthenes mint gólya kelepel;
Cátó szívébe egy rossz hajtűt szúr,
Mit megkacag ő, mint nagy trubadúr.
Amaz talán csak éppen félnegyeddel
Vesződék a szép imádott kegyeddel.
Annak égszín szemeit megdalolta,
Arcáról a rizsport mind lecsókolta;
S könnyek tavába mártogatván lábát,
Versszülöttjéhez hívogatott bábát…
S most? – pályázatot hirdetvén a titkár,
Szerelmi lantját falhoz ütve mindjár’,
Kapja magát és mosolyog, mint vámpír,
S vége megint csak az, hogy szatírát ír.
Tart gyászbeszédet az erkölcs felett,
Mos egy vén hollót, amint csak lehet;
S ha iszik: a részegséget korholja, –
Denique, a sok tarka-barka viccen
A viccen is dús homályba biccen.
– És így van ez, végy bárminő lapot,
Ha nem kerested, megtalálhatod:
Vezércikkül, tárcának, újdonságnak,
Rád mindenütt csak hosszú szatírák várnak.
Menj bolt-, piacra, vagy hát oda ki,
Hol egy vagy mást fölolvas valaki;
Kisfaludy s efféle Társaságba,
(Ahol az idő nem éppen oly drága!)
Jót állok érte, szavamat adom rá,
Ha költemény úgy – vajon ki gondolná! –
Amit fölolvas, vagy fog az vagy ez,
Ha nem szatíra, úgy szatíra – lesz.
S menj bárhová, a föld minden helye
Szatírával, nem mással lesz tele.
Szatirikus barátod, rokonod,
Mert nemrég épp szatírát olvasott.
Magad is torkig vagy a szatírával,
Csömörben szenvedsz, elment a jó étvágy,
A kemény: durva; a puha: nagyon lágy;
Csak jól eshetnél a krízisen által…
Oh szent Olympus, oh dicső Poézis,
Hol piquant nedvvé lesz a tiszta méz is, –
Ha úgy kívánja hangulat – s mathézis.

De ne tovább, mert ez kényes dolog,
Én is azt írtam – ezzel hallgatok.

1869