Erdélyi József: Téli csillagok

Nincs holdvilág, de csillagos
a téli éjszaka,
ragyog a nagy alföldi ég
tengersok csillaga.
Deres füvön, fagyos rögön
egyedül ballagok,
s ragyognak rám körös-körül
a téli csillagok.

Mintha tudnák, hogy mi vagyok,
fiú-e vagy leány,
az a sok-sok szép égi szem
úgy mosolyog reám,
mintha tudnák, szemükbe hogy
ki fia, apja néz,
szívében régi bánat és
Zsebében semmi pénz.

Ragyogtatják szép szemüket
a téli csillagok,
ragyognak rám, súgják, hogy ők
tudják, hogy ki vagyok.
Ismernek és szeretnek, és
sajnálnak engemet,
fénnyel itatják fény után
sóvárgó lelkemet.

A csillagok az én dicső
mennybéli feleim,
apáim és anyáim és
édes testvéreim,
elhagyhat minden, aki él,
testvér, rokon, barát,
élek míg érzem szép szemük
szerelmes sugarát…

Kisírták fényes szemüket
a téli csillagok,
könnyük a föld füvén-rögén
hóharmattá fagyott.
Kisírták fényes szemüket,
azért oly fényesek
s azért oly fényesek, mivel
hogy mindég könnyesek.

Szemükben bánat és öröm
és értelem ragyog –
tudják, hogy bújván bujdosó,
szegény költő vagyok,
hisz ők is olyan bujdosók
az Isten kék egén,
homályba vonja őket is
nap, hold és sarki fény.

El-eltakarják őket is
ködök és fellegek,
de soha le nem győzhetik
a csillagsereget,
árnyékuk csak földre hull,
haragjuk odacsap,
de minden hegycsúcsnál az ég,
a csillag magasabb…

Járok-kelek, megállok én
a csillagok alatt –
csillagnak érzem, bujdosó
csillagnak magamat.
De én az emberek között,
a földön bujdosok,
magános úton és rögön,
tövisen taposok.

Ki lát énbennem csillagot?
Az égről letagad
az irigyek hada napot,
holdat és csillagot.
Jobb, ha nem lát, szeme elől,
ha rejt, a téli táj,
falvak között, tanyák között
a köd s az éjhomály.

Ne lásson más: a nap, a hold,
a fénylő csillagok,
ne tudja más az ég alatt,
hogy ki és mi vagyok,
s ha ti sem láttok, lát, hiszem,
ki lát mindeneket,
ítél északot és delet,
nyugatot, keletet…

Kigyúl egy csillag és lefut,
fénylik a többi fenn,
mosolyog, mintha mondaná:
nem történt semmi sem.
Kigyúlok egyszer s lefutok
a földről, érzem én,
s csillag leszek az ég magas,
tejútas mezején.

Mért is vajúdott velem egy
téli nap hajnalán,
helyettem mért nem egy kuvasz
kölyköt szült az anyám?
Koporsó volna bár az ég,
s én benne rég halott,
szegek volnának fedelén
a fénylő csillagok!…

1952