Sík Sándor: Ázott kövön

Feketén gubbasztok a Fekete Rézen,
Villámjárta fenyők feketéjét nézem.
Szemfedő nagy szürke ködtenger alattam,
Köztem meg azok közt, amiket elhagytam.
Rideg betonarcát felhőfedezékkel
Tornyolja előttem a közönyös ég el.
Egyetlen egyedül mind a két világon,
Ázott kövön üldögélek
S emberségem savanyú zaboláját rágom.

Mint vers homokján a meztelen matróz,
Kit a szél játéka sodort ki a parthoz,
Amikor a tenger befalta hajóját,
Rágja tehetetlen utolsó bagóját,
Marcangolja vérző, sómarta fogakkal,
Kiköpi végül is egy rekedt szitokkal:
Rágogatom én is keserű bagómat,
Idetolom, odalököm,
Köpném is szemébe a mostanvalónak.

Köpnék, káromkodnék, – de hogyan csináljam?
Átokra, szitokra sose állt a szájam.
Se ráncosodóban, se legénykoromban
Soha még levőre nemet én nem mondtam.
Kehely ha nyújtatott, – ha üröm, ha óbor –
Részemet megittam az emberi jóból.
S most, mikor a végső álorca leoldott,
S tizenkettőt üt az óra:
Most a legutolján mondjam fel a zsoldot?

Úgy bizony, én lelkem, nincs még ki a napszám!
Rozsdát kap odalenn az elárvult szerszám.
Nem ülhetsz itt estig, csak le kell már menni,
A zsivány ködökön erőszakot venni.
Egy jótét lélek sincs ott lenn a barázdán,
A vettetett magot föleszi a Sátán.
Ki látja el érted az Úristen dolgát?
Vedd elő a kaszakövet:
Jószántadból szegődtél, jókedvvel szolgálj!

1942. július