Sárközi György: Téli ébredés
Zajduló-olvadó álmomból
jégszínű, téli hajnalon
fölriaszt néha egy fuvallat,
mely tarkómtól talpamig elhat:
a borzalom s a szánalom.
Fölülök ködös, vaksi szemmel,
fölül híg árnyam a falon;
még mitse látok, mitse érzek,
csak mellemen ül két kísértet:
a borzalom s a szánalom.
Szomszéd szobában feleségem
alszik; mit álmodik vajon?
Odébb fiam szuszog kitárva
karját – és testem összerázza
a borzalom s a szánalom.
Fülem, szemem ébred: az óra
gyors percegését számolom;
a fűtő a kazánt kaparja
pincénkben s nem fut meg a zajra
a borzalom s a szánalom.
Az utcán is mozdul az élet:
lábak dobognak a havon
csoszogva, futva, menetelve –
s lázként csap hidegből melegbe
a borzalom s a szánalom.
Nem, nem lehet! Hát az Úristen
azon a rejtelmes napon
ezért teremtett benneteket meg,
hogy elvesszen nő, férfi, gyermek?
Ó borzalom! Ó szánalom!