Fekete István: Déli szél

Két varjú egymásra nézett a fatetőn. Két öreg varjú. Hajnal volt éppen, s a mozdulatlan két fekete madár fekete szemében benne volt a dermedt hómezők végtelensége, és benne volt a vörösen kelő nap.
- Mi lesz? – kérdezte az egyik szeme, mire a másik csak lenézett a fa alá, ahol megfagyott varjak írták az éjszak újságját.
- Ha így megy az idő: ez jön.
Most van a leghidegebb, most kel a nap. Ha a hideg benyúl a tollak alá, csak lefordul a varjú a fatetőről és az éhes rókák sovány lakodalmat tartanak hazamenőben.
A nap lassan mozgott felfelé, szemlélődve, mintha számba akarta volna venni, hogy mi változott tegnap óra, ámbár nem változott semmi. A fejsze elkeseredetten nézi a fűrészt, amelynek kötele már csak kóc, és a fűrészbak úgy áll ott a pajtában megroggyanva, mintha azt mondaná: ami sok, az sok! Megbolondult ez a tél?
A fűrész minden fogával vicsorog:
- Nyugalom, öreg testvér, elfogyott a tavalyi fa, most jön az idei. Jó, szívós… az lesz csak a parádé!
Emelkedik a nap és benéz az istállóablakon, ahol egy javakorabeli tehén fekszik kisborjával. A kis borjú odahúzódik az anyai kályhához, mert az istálló hideg.
És nézik egymást.
A tehén meleg, nyugalmas szemében mese és ígéret van a zöld rétről, langyos napsütésről, ficánkoló ugrándozásokról és tejről… sok tejről.
Kint csikorog a kútgém, pattog a jég, s a vödör úgy bújik odalent a meleg víz alá, mint a gőzfürdőbe.
- Jaj, csak lent hagynának!
Dehogy hagyják. Nekicsapódik a kávának, loccsan a víz, s a tehén meggondolatlanul jön inni borjával. A vályú körkények csupa jég, de fel van szórva polyvával.
Isznak, utána a borjú ugrik egyet, sőt rúg is, és azonmód elhasal a jégen. A tehén csak nézi nyugalmasan, mintha azt mondaná:
- Na, látod…
Aztán csattan az istállóajtó, s ott bent talán újra kezdődik a mese a rétről és a melegről.
A nap már a házak magasságában áll, vagy megy – ezt nem lehet látni – de vörös arcát alázatosan tömjénezik a kémények, s a verebek odaülnek melegedni.
Az utcán szánkó csúszkál, hányja a farát, mert csapás sincs és jég minden. A faluvégen befordul az erdei útra, ahol megfogja a hó és most már egyenesen megy, meglassúdva komoly küldetésben.
Malomba megy a fogat. Az erdő hideg, csipkés gyönyörűség a zúzmara horgolt terítője alatt, de erre Pék Dániel majd csak a nyáron mondja, hogy szép volt. Most egy kicsit közel van…
Pék Dániel ül ugyanis a szánkán, zúzmarás bajusszal, zúzmarás kucsmában és zúzmarás hangulatban, mert sehogy sem tudja elképzelni, hogy miként lesz ebből az útból liszt. A malom egy hónapja be van fagyva, és gabonáját most vigye más malomba? Amikor idehozta, ki gondolta volna, hogy így megáll a tél.
- Cserélni sem lehetne, Lajoskám?
- Elhordták már, Dani bácsi – tárja szét kezét a molnár –, de van a szövetkezetben…
- Megöl az asszony, Lajoskám, ha pénzért veszem, amikor itt a gabonám. Nem lehetne valamit tenni?
Hát ha csak ki nem faragja Dani bácsi a jégből a nagykereket… – nevet a molnár.
- Hászen ippen ráérek.
- Ne bolondozzon, Dani bácsi, reggelre újra befagy – gondolkozik – ámbár a jég alatt víz van…
- Hol a fejsze? Bánom is én, mi lesz reggelre. És Pék Dániel faragja a jeget, bontogatja a nagykereket, hol alul, hol felül.
- A lapátokra vigyázzon, Dani bácsi. Iszik egy kis pálinkát?
A nap hidegen süt, a jégforgácsok ugrálnak és szikrázva repkednek a napsugárban. A molnár nézi egy darabig, aztán kopácsolni kezdi a zsilipet, hátha nem is olyan bolond ez a Dani?…
- Gyüjjön föl, Dani bácsi, megpróbálom, ámbár csoda lenne.
Felrántották a zsilipet, s a kerék nyögött egyet, de alig mozdult. Erre újra ledugták a zsilipet, majd újra fel, s a víz minden lökésére mozdult egyet a jeges nagy kerék, míg egyszer csak rettentő nyöszörgés, csikorgás, pattogás közt elindult, odabent pedig mozogni kezdtek a kövek, s a zúgás meleg hangja kiömlött a havas világba.
- Na, látod, Lajoskám?
A molnár már oda se hallgatott. Enni adott a garatnak, mosolygott, és a kezét a meleg lisztbe dugta.
Elmúlott már dél, mikor Pék Dániel bekötözte a zsákokat, de amikor kihordták a szánra, nem indult mindjárt el.
- Hallod? – nézett a molnárra, aztán az égre.
- Hallod:
Magasan, vidám gágogással vadlibák utaztak észak felé.
- Dani bácsi megtörte a telet.
Aztán csak álltak. Talpuk alatt nem roppant a hó, a lovakon gyöngyözni kezdett a zúzmara, a nap mintha közelebb szállt volna, a jég megroppant a patakon s mint a lehelet, a hómezőkön végighömpölygött valami meleg áramlás.
A két varjú egymásra nézett a fatetőn. Tollukat megeresztették, ásítottak, és a fészekre gondoltak, a kisborjú fülét billegette, mintha legyeket hajtott volna, a malom puhán dorombolt és kéménye zászlóját vidáman lengette a déli szél.