Takáts Gyula: Boszporusz és Gibraltár között

Keresztury Dezsőnek

Egysíkú, rácsos feketére
csikorogta rá a kréta éle!…
A kréta fehér volt: dermesztő tiszta.
Padomon kék volt a tinta
és előttem, mintha fekete tóba
hattyú tolla járna,
vakítón fénylett a mester írása!
Latin betűkkel fénylett,
de ő és Lázár is hová lett?…
– S miért, hogy ez jut eszemben,
kikötve legszebb szigetedre? –
Kikötve, de most se partra!
Mindig a szörny szarva előtt állva,
bezárva itt is a szigeti várba…

Acél-keresztek, szablya-holdak éle
csattog felém és lobog ezer vitorla,
mintha cápák torka volna…
Sátrak, tevék körül-körbe
s Afrika előtt szívembe marva –
ropog a bástyán Velence karma…
– Sós, oroszlánsörényű gályák,
hát ti védtétek Zrínyi várát? –

Akár Miklós toronyárok kőre,
hajlok én a tenger küszöbére
s míg romok közt a rózsák
mondák szarvát koszorúzzák,
ujjammal, mint tollal,
hogy kiserked vére,
húzom betűm Kréta szigetére.
Vésem, hal-testére írva,
Szulejmán-látta föld fia
– aki jött –, írom, hogy vigyed
Boszporusz és Gibraltár között
testedre tetovált jeleimet.
– Egy kör!… Két csont!… Keresztbe vágva:
mint sziklán régi nép rovása,
Zrínyi feje, Balassi lába,
de átlátszik-e innen Európába? –…

Mert volt, kinek voltál delfinek fogatja.
Tengered mintha Szahara volna.
Knósszosz és az idő trónjára így dőlve,
só a vérrel még csak jobban éget,
mintha vízből csapna lángra:
szigetestől zárva kettős Szigetvárba!