Marconnay Tibor: Magyar falu
(Dunántúl)
Az ég, mint nagy szelíd harangvirág
borul bozótos halmai fölé
és mégis, – sárba temetett világ.
Zsuppos házak szűk ablaküvegén
olykor egy muskátli nap-szirma csillan
és aztán elhamvad a fény.
Szombaton este megsöprik az utcát
kis házuk előtt szorgos asszonyok,
aztán elülnek, – és egymást szapulják.
Hajnalban a kanász megfújja tülkét,
este magától hazafut a csorda, –
csak a hízó fetreng egész nap ólba.
S valamikor, – első deres napon,
ha jószagú bürkéje sistereg
a szalmaláng köré, szűk körbe áll a nép,
minden öreg és minden kis gyerek
örül s borozva áldja ünnepét.
És közben (a falu már észre sem veszi)
mint fehér szalagot, kidobja karját
a faluból az út. S minden fehér, szilaj
Utak, melyek a végtelent akarják.
1926