Marconnay Tibor: Hó

Hogy duruzsolt a kandalló,
Hahó!
Hogy pilinkélt a hó!
Ellepte a falut és láttuk ezt:
Fehér s felduzzadó
Tetőket, és ereszt –
Szánnal futott a ló
Tündér hermelinén
Csillant a fény,
S a föld színén
Némult a szó.
Pelyhek lengtek,
Táblákról nagy, bohó
Nyulak szaladtak kaptató
Csapásán és tudtuk: most volna jó
Mint tengeren hajó,
Utazni, – messzire; – s a borulat
Elnyelte az utat
Úgy hogy már csak kopár
Fák és holdsugár
Jelezték, hogy az út
Távoli tájba fut,
S néhány torony a szürke
Párákba elmerülve: –
Hullatták árnyukat,
Láttuk, mint le-mutat,
De messze fennről kósza
Aranyló fényét szórta
A hold a hóra; –
Az árva ágak árnya szinte, szinte,
Mint barna csipke
Hullt a hóra, mit az éji óra
Festett fakóra,
És újból indult, hullt a hó,
És oly boldogító
Volt a sirály-pihéje,
Hogy hosszan, lángba nézve,
Annak, ki tenni tud,
Már fölrémlett a meghalás:
S a lassú, lassú béke.