Marconnay Tibor: A szegény halász

Szürkészöld untató tenger fölé hajolsz.
De nézel: közelít. S gyakorta kell a messze.
Reménykedsz foldozott hálódat leeresztve,
Irigy áramlatok! Kevés amit kivonsz.

Zátony: hal, fóka, rák pezsgő örvénye vonz?
Vihet harminc utast e vitorlás dereglye,
S barangolsz, egyedül, palakék ködbe veszve:
Ma melled rézvörös, és hátad tiszta bronz; –

De télen, amikor fagyos orkánok dúlnak,
Módját tervezgeted valami jobbnak, újnak,
Zsákmányod egyre nő, s nem is hallatsz panaszt.

Védő öbölbe térsz, – csak szomszéd mondja azt:
Lányod már berlini, elnyelte egy csatorna,
Fiad eltávozott, messzebbre Ecaudorba!