Rozványi Vilmos: A magvető töprengése
Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja rezeg
kezemben: dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e ?
Tudom, hogy mit vetek .. .
Magam'! Minden búzámon rajt a van
hitem, válságom, gondom, harcom
s — életet hívő emberarcom.
De hogyan újulok a rögből ?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Űr bennem akar élni?
Mert Ő akarta: legyek itten
ember, — egy pillanatnyi Isten,
s ideadta lelkemül arcát
élnem az anyagélet harcát.
Vessek-e hát?
Merjek-c vetni?
Tudtam-e magam' jói szeretni?
Nem tört-e hazugságok körme
sírásomba, vagy örömömbe ?
Am itt az öröm nem öröm még,
topog az élet kis körön még,
meddő kín aranyban és vérben;
hát inkább az én nevetésem!
Vagy a ti sírástokat halljam?
keselyvijjogást zivatarban
magatok fölött és egymáson?
Akkor inkább az én sírásom!
Vetek!. . . Az Ember fia lettem,
mert törvénye szerint szerettem
s mindig az Ő arcát vigyáztam
ha az örömben, ha sírásban.