Recsenyédi Fekete Miklós: Áldozat

E pár gondolat, Uram, itteni sáfárkodásom első zsengéje,
Lásd, eléd rakom.
Szerény áldozatomnak, tudom, kicsit kesernyés még a füstje,
De te látod esendő, gyenge lelkem,
Amit felajánlottam, őszintén adom.
             És azt is látod, ugye, jó Atyám,
             Hányadán állok az önmagammal való elszámoltatásban,
Mert számtalan sok lelkemen a púp,
Erényem pedig alig van néhány.
             És nem tudom már, bűn-e, vagy erény,
             Hogy nem feledhetem régi hazámat,
             Hol gyermekeim sírnak,
S öreg szülémet
Érettem emészti a bánat.
             Vigasznak silány az is,
             Ha gyarlóságom belátva megpróbálom rád bízni magam.
Vajon, mit érek, -
Éget a kérdés, - ha nem találok sehol menedéket,
S minden örömnek híja van?
             Bűnöm-e,
             Hogy otthon tanítani mertem azt a maroknyi népet,
             Lett légyen az hív, vagy áruló barát,
S hogy megosztottam falás kenyerem még azzal is,
Ki naponta a hatalom bitorlóihoz hordta
Ellesett szóm,
S udvarom porát?
             Istenem,
             Alig találok már önmagamban valamit, ami jó;
             Lehetetlen élni,
             Ha belül minden csak métely.
Kétely gyötör:
Mutasd hát meg nekem,
Kegyetlen
Hányatott sorsom mit érlel!