Szép Ernő: Mátyás király tréfái 5.

A kolozsvári bíró

Egyszer jött hazafelé Moldvaországból Mátyás király. Úgy megverte a törököt, szinte maga is megsajnálta. Egy kicsit elunta a katonásdit, meg aztán gondolta, úgyis régen nem volt Kolozsvárt, jó lesz benézni a kedves szülővárosába. Csak úgy magányosan persze, úgy többet lát az ember, mint ha koronásan vonul be mint hatalmas király, fehér paripán, a főutcán, a cifra kíséret élén.
Felöltözött hát szegényembernek, mi kell ahhoz ugyebár: egy kopott zeke, egy vedlett szőrnadrág, egy pár rossz bocskor, meg egy lyukas kucsma. Mennél hitványabb szegényembert mutat, annál nehezebb ráismerni a királyra. Méghozzá hogy Mátyás a képire is ügyesen odarajzolta egynéhány ránccal a soványságot, a szegénységet. Így sétált be azután Kolozsvárra. Látott a főutcán egy szép nagy mészárszéket, az előtt volt egy pihenőpad is; leült arra a padra Mátyás, először is kicsit széjjelnézni, a jövő-menő népet mustrálni. A mészárosnak elég gondja volt a szép vers húsok hasogatásával, észre se vette a szegényembert, aki az ő padjára letelepedett.
Észrevette ám Mátyás, hogy sorjában fordulnak be a magához hasonló szegények a szomszéd udvarba, a hátukra kötött hatalmas hasábfák alatt görnyedezve. Megismerte azt a testes kőházat Mátyás, az volt a kolozsvári bíró háza. Ezek az emberek meg a bíró jobbágyai voltak, most hordják az erdőből befelé neki a télire való tüzelőt. Bíró uram pedig ott tehénkedik, ni, az ámbitus könyöklőjére, úgy élvezi, hogy köszöngetnek neki a járó-kelő lakosok, a jobbágyokra, akik a fát hordják, azokra egy pillantást se vet.
Hát amint a legszebben nézeget Mátyás, elébe toppan egy kardos, csizmás, zsinóros poroszló:
- Hát te hosszú orrú, te meg csak így lógatod itt a lábadat!
Rögtön meg is suhogtatta a korbácsot, mert korbács is volt a kezébe.
- Én csak így – azt mondja Mátyás –, te tán másképpen lógatod?
Erre a szemtelen válaszra máris nyaka közé húzott a poroszló.
- Takarodol mingyár a többiek után a bíró uram udvarára!
- Mér osztán?
Megint odacsördít egyet a poroszló:
- Fát vágni, tekergő!
És mert Mátyás még most se mozdult, harmadszor is odasózott néki:
- Co fel, te! Előre!
Ennyi már elég volt Mátyásnak, felkelt, kocogott a bíró kapuja felé, a poroszló rázta a korbácsot a háta megett.
De azért megállott Mátyás az ámbitus előtt, odaszólott a bírónak:
- Mit kapok, bíró uram, a favágásért?
- Mit? Hat napot, hetediket ráadásnak! – és olyat nevetett bíró uram a maga elmés feleletén, a hasa is elkezdett reszketni belé.
Mátyás erre már ugrott egyet, iszkolt befelé az udvarra, mert sújtani akart megint az a csípős korbács.
Neki is adtak egy fejszét, vághatta egész nap a fát, senki se kérdte, nem fájdult-é meg a háta, senki se kérte, hogy heveredjen le már egy kicsit.
Estére mind a favágó szegények takaros kupacokba rakták a felaprózott hasábokat. Mátyás bekormozta a mutatóujját, három darab fára felírta a Hunyadi Mátyás nevet. Esti sötéttel azután úgy ahogy jött, szépen kiosont Kolozsvár városából.
Harmadnap reggel pedig bevonult a győzelmes király a sereggel Kolozsvárra. A főutcán lovagolt elő Mátyás nagy parádéval, pergő dobbal, sikoltó síppal, zúgó kürtökkel. Háta megett léptettek a vezérek, mind skófiumba, bársonyba, ezüstbe, aranyba. Ott állott meg a főutca közepén, bíró uram portája előtt a gyönyörű társaság.
Persze az egész boldog lakosság ott tolongott a főutcán, a kémények meg a fák tele voltak gyerekekkel. Az utca közepén ott feszített bíró uram a legszebb ruhájában, ő térdepelt le legelőször, mikor a király fehér paripája megállott. Utána térdre estek a tanácsosok, meg a boltos és iparos polgárok meg a földesurak, akik mind előjöttek Mátyás előtt tisztelkedni.
Bíró uram elszavalta a szép köszöntőjét, de a király oda se hederített, hanem mire a bíró elhallgatott, ő már kikereste a maga emberét onnét hátulról a poroszlók közül, akik a rendre vigyáztak.
Rámutatott, harsányan a színe elé parancsolta.
Az a szegény poroszló se eleven, se holt nem volt, mikor a király előtt megállott.
- No, te kegyetlen poroszló, ráismersz-é a hosszú orrúra, akit innen a mészáros padjáról behajtottál bíró uram udvarára favágni? Három korbácsütést kaptam tőled, még most is sajog a helye a hátamon!
A poroszló csak kimeresztette a két szemét Mátyás királyra, leesett a szája, még az imádság se tudott az ajkára jönni.
- Eredjetek – parancsolta erre Mátyás –, bontsátok meg azt a farakást, amelyik harmadik bal felől az udvar végiben, megtaláljátok azt a három darab fát, akikre feljegyeztem a nevemet.
Előhozták ízibe Mátyás katonái a három darab fát, rajtok volt a Hunyadi Mátyás neve fekete betűkkel. Három vezér eltette mindjárt a három fát emlékbe.
A király lenézett a térdeplő bíróra, aki már előre reszketett, mint a nyárfalevél.
- Most már tudhatod, gonosz embernyúzó, kinek ígértél hat napot, hetediket ráadásnak, mikor azt kérdeztem, mi lesz a fizetség a munkáért?
A nagyhasú bíró előre borult arccal a porba, akár a zsák.
- Lássátok uraim magatok előtt – és Mátyás körülhordozta a szemét a kíséretén –, lássátok a törvény emberét, aki a maga hasznára fordítja a kezére adott hatalmat. Íme ez a hamis bíró poroszlókkal hajtatta az udvarára a szegény népet, karéj kenyeret, meszely bort se szánt azoknak, akik érette izzadnak.
És újra letekintett a bíróra:
- Embertelen bíró, te nékem hat napot ígértél, én neked hármat se adok, mert nem érdemled meg, hogy az Úristen fényes napja holnap is rád süssön. Fel kéne köttetni tégedet ország csúfjára, de kegyelmet gyakorolunk veled, azt ítéljük, hogy a bűnösök favágója, a bakó üsse le ma délben a piacon a fejedet. Te pediglen, kemény szívű poroszló, kinek látom hosszabb lett az orrod, mint a királyodé, te pellengérre kötöztetel három napra, megvesszőztetel, kiűzetel a városból és az országból örökre.
Mátyás király fölemelte a fejét, úgy szólott előre és hátra és jobb felé s bal felé:
- Kolozsvár és Magyarország urai, tanuljátok meg ebből, hogy az igazsággal tartoztok a földönfutó népnek, elgondolván, hogy ti se vagytok egyebek, királyostul, mint az ország alázatos jobbágyai.
Az urak csendben hallgattak, bíró uram a porban nyöszörgött, de az se hallatszott a háztetőkre telepedett szegény nép boldog zokogásától.