Szabó Lőrinc: Egy szó

Csak egy szó és elakadt a beszéd…
Egy szó megmoccant, kis üvegcseré,
egy szó megvillant, régi, távoli
halott szó, – a jelenből valami
fény villant rá a messzeségbe, fény,
és máris visszacikázott felém
s hozta a múltból, a nehéz sötét
nyugalomból, a sok gyanútlan év
éje mögül a magyarázatot,
hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok.

Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat
s kigyúltak más, láthatatlan szavak,
mint kétoldalt az úti fák sora,
ha közbecsap a gép reflektora:
végesvégig, ahogy jött a sugár,
hökkenve hátrált a békés homály,
hökkenve nézett szemembe a sok
fakón, kajánul vigyorgó titok:
nem is tudom, hogy voltak, s hirtelen
ott álltam köztük, nevetségesen.

Csak egy szó volt… Véletlen, áruló,
kis fénysugár, ártatlan, szürke szó,
és oly mesteri a gazság, amit
feltárt, a bűn, hogy mi történik itt,
oly gyönyörű volt a látvány, hogy én
kijátszottan is csak a tünemény
pompáját láttam, azt élveztem, azt,
a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt,
és hallgattam… Most is elhallgatok
és nem sajnálom, hogy szamár vagyok.