Koroda Pál: Az emberek

A rabok

Nincs már szabadság! Nincs, mióta
Az elnyomottak bősz hada
Legyőzte azt a keveset, ki
Szabad lehetett valaha.
Az elragadt kincs milliók közt
Megosztva semmivé foszol;
Eltűnt a nagyság, a dicsőség,
Maradt a bűn és a nyomor.

A kiket felvet a szerencse,
Szemükben büszkeség ragyog,
Fejük fennhordják, elhitetné
Merész szavuk, hogy szabadok.
De rabok ők is, rejtegetve
Hordják szúró bilincseik,
Sajg minden ízük, amíg egymást
Őrizve egymást kémlelik.

Indulnak, merre hajtja vágyuk,
De egy a más útjába áll
S a mérkőzés közt tovalökve
Céljához egyiksem talál.
Amért hevült, azt messze hagyja,
Amit gyűlölt, ahhoz simul
És önmagát így megtagadva
Lesz álorcás és nyomorult.

A hős minden gátat lerontva
Előre tör és azt hiszi,
Hogy a lent nyüzsgő sokaságot
Már magával vezetheti:
S amit kiküzdött, megkeríti
A gyöngék, gyávák serege
És kárörömmel, kedvteléssel
Fordítja épen ellene.

Aki élvezni tudna mindent,
Amit élvezni érdemes
Széppé tehetné üdvözülve
Ez eliramló életet:
Az ellen összeesküszik mind,
Aki érezni képtelen
S olyanra méri ki a részét,
Hogy szomj gyötörje szüntelen.

Nagy eszmék lelkes hirdetője,
Ki nékik éltet követel,
Az alant tévelygők közé száll,
Hogy őket emelhesse fel,
Míg lesi kedvük, kémli szívük,
Ő kénytelen meghajlani.
A tömeg őt elaljasítja
És szétfoszolnak álmai.

Hiába lázong minden érzés,
Eszmék hiába forranak,
Nemesb erők hiába küzdnek,
Szabadság! Puszta szó maradsz.
Aki elérni akar, azzal
Egész világ tusába száll,
Rabok gyűrik le s mit elére:
Az örök rabság, a halál.