Cságoly Péterfia Béla: Koroda Pál költő, drámaíró, jogász, fővárosi postatanácsos

Elfelejtett költőink sorozatának újabb érdekes figurájához érkeztünk, aki kurucosra pedert fekete bajuszával, fehérgamásnis cipőjével, szürke, kemény kalapjával már kilencven éve örökre eltűnt a pesti utcákról. Az 1858. március 7-én, Bars vármegyében Kisendréden született Koroda Pál, évszázadokra visszatekintő ősi magyar nemesi család leszármazottja. Édesapja, ugyancsak Pál, megyei főügyész majd főbíró, aki jeles alakja volt a megyei közéletnek mind 1848-49-ben, mind utána. Édesanyja, Zeitler Mária, aki a tatárjárás óta nyilvántartott, szintén jeles ősökkel büszkélkedhetett Liptó vármegyében, törökökkel viaskodó várkapitányok, majd Corpus Jurisról disputáló tudós táblabírák, időnként alispánok és protonótáriusoknak mondott főjegyzők akadtak nemzedékeikben. Szülei anyai nagyanyának, Kisfaludy Lipthay Johannának a birtokát jussolták, az ugyancsak Felföldi Garamújfalun. Ezen a vadregényes, hegyek, dombok, patakok és folyók szabdalta tájékon töltötte gyermekkorát a későbbi költő. Fiatal kora óta baráti szálak fűzték három évvel idősebb unokabátyjához Reviczky Gyulához; a báró Reviczky-család elismert, de mégis törvénytelenül született fiához. Atyai rokona, Reviczky írta le egyszer, hogy a magyar író, magyar költő csak haláláig szerencsétlen, utána azonnal elismerik, méltányolják, dicsőítik. (E gondolattal Reviczky önmaga látnoka lett, aki hamar nevezetes, de rövid életén át nyomorgó újságíró és híres költő volt, és akit 34 éves korában vitt el a tüdőbaj.) Vélhetőleg ennek a hatása is, hogy Koroda költészetében e korszak jellemző kiábrándultsága és érzelmes pesszimizmusa tükröződik. Mint költő, kétségtelenül nagyon is gyengébbet alkotott, mint hírneves harcostársai, Reviczky és Komjáthy — de mint az elavult ellen harcoló, új utakat kereső ellenzéki irodalom bajnoka, egy sorban küzdött velük, s ami még ennél is fontosabb: értük. A múlt század végső negyedének irodalmi ellenzékisége, vagyis Ady korának előkészítése, ez az oly fontos és ellentmondásosságában is annyira haladó hagyomány, mindenekelőtt ezt az írói-költői- kritikusi kürt jelenti, amely a legtöretlenebbül volt feudalizmus ellenes és polgári-városi jellegű. Ha felidézzük — mert fel kell idéznünk — újra meg újra küzdelmeiket, akkor Reviczky és Komjáthy neve mellől nem szabad elfelejteni Koroda Pálét sem.

„A világ, mely engem környez
Nekem visszás, idegen.
Rejtegetek tőle mindent,
Mi erőt vesz szívemen.

De ha olykor meggyűl bennem
Visszafojtott bánat:
Űznek izzó gondolatok
És lázongó vágyak:

Dallá lesz az, ami
Túlcsordul szívemben
És ez a dalolás
Üdülésem, enyhem.”

/Prológ – részlet/

Koroda Pál a kor nemesi családjainak szokása szerint gyermekéveiben otthon végezte az alsóbb iskoláit, majd az algimnáziumot Léván, a felsőbb osztályokat a pozsonyi katolikus főgimnáziumban járta ki. Amikor 1876-ban, tizenhét éves
korában, első könyve, „A túlvilág komédiája” című drámai költeménye megjelent, még a margitszigeti magányt kereső Arany János is felfigyelt a nagy igényességgel induló ifjú poétára, további munkásságra buzdította. Lírai költeményei közül a Bűvös éj és a Világ címűek a Petőfi Társaság Vigyázó-díját nyerték el. „Költői elbeszélések” című, következő évben megjelent vers gyűjteményéről Riedl Frigyes irodalomtörténész, egyetemi tanár írt elismerő bírálatot. A kis kötetéről a jó barát Reviczky is a legnagyobb elragadtatás hangján írt, hangsúlyozva ennek az epikának zordon pesszimizmusát. Ez a pesszimizmus — amely ebben az időben még mindig Byronban kereste ősét — tiltakozás volt a
kiegyezés utáni úgyszólván hivatalos idillizmus és önmegelégedettség ellen. Koroda Pál is, akárcsak Reviczky vagy Komjáthy, a pesszimizmusban kereste ellenzékisége filozófiai alapjait. De lényegében ez nem volt valódi pesszimizmus, hiszen mindhárman hittel és harcos kedvvel függesztették szemüket egy másfajta jövőre, amelyet ugyan nemigen tudtak maguk számára sem körvonalazni, de amelynek nevében elutasították a maguk korának társadalmi valóságát és irodalmi laposságát. Pozsonyban belép a jogi egyetemre, ahol elvégezte az első és a második évfolyamot. A harmadik és a negyedik évfolyamot a budapesti egyetemen folytatta, majd 1879 májusában tett szigorlatot az államtudományokból, utána, épp két év múlva, 1881. március 19-én jogi doktorrá avatták. Közben Reviczkyvel és Komjáthy Jenővel az 1880-as években irodalmi kört alakítottak. Koroda Pál mint költő is inkább elmélkedője — moralistája és esztétikusa volt — ennek az irodalmi előcsatározásnak, mintsem lírikusa. Így az 1898-ban megjelent „Líra” című verseskötetében is az irodalmi program, a morális – esztétikai magatartás a legérdekesebb. Ebben a kötetben olvashatjuk a jóval előbb írt „Költő barátomhoz” (Komjáthy Jenőhöz) című episztolát, amely úgyszólván „ars poeticája” az emberöltő irodalmi ellenzékiségének. Többek közt ez áll benne:

„Excelsior! Ez volt a jelszavunk.
A költészetnek szent magaslatáról
Szemlélni ezt a forrongó világot,
Meglátni tisztán mozgató erőit,
Ellesni híven, mi mélyébe forrong,
Képét lefestni eltörölhetetlen,
Igaz színekkel, izzó vágyai,
Lázongó kínja, bősz kétségei
Szívünk tombolják át és törjenek ki
Hatalmas lánggal, rengető erővel,
Emésszenek el mindent, ami korhadt.
Nemesb erők, nagy eszméik szerint
Építsenek majd újat szabadon
Az új életnek, az új gyönyöröknek!”

Ezt a költői programot persze Reviczky és Komjáthy sem tudta végrehajtani. Előcsatározás volt az, s az is maradt még sokáig, csak Adyval kezdődött el az ütközet. De ez az irodalmi ellenzék vette föl a harcot…

Első dalom

Búcsúzom tőle: körülünk hull
A sárga lomb, a szél zokog,
De a kékellő ég felettünk
Pazar derűben mosolyog.

Piciny kezét kezembe tartom,
Fáj a szívem, úgy érezem:
Sokáig leszek tőle távol,
Sokáig bús lesz életem.

De a gyönyörnek egy sugára
Egész valómon átrezeg:
Én bánatos tekintetéből
Most olvasom ki, hogy szeret!

A jog mellett politikával is foglalkozik; a hazafias, 48-as ellenzéki mozgalmakat 1875-ben Bars vármegyében ő élesztette fel újra. Sikeres drámaíróvá is vált, színműveiben a neoromantika követője volt, 1877-ben nagy elismerés fogadta „Alkibiades” című öt felvonásos tragédiáját. De nem ebből, nem az irodalomból akart megélni. Elszegődött a Magyar Királyi Postához, amelynél sokáig tanácsosi címmel és rangban, majd postaigazgatói méltóságban volt tekintélyes köztisztviselő. Koroda Pál egész életében a viták kereszttüzében élt. A Nemzeti Színházban bemutatott drámái, ( Alkibiades, Ostrom, Wesselényi) heves viták tárgyai voltak. Az Alkibiades mellett Keszler József, a kor legjobb ízlésű és legindulatosabb kritikusa állt ki 1895-ben. „Öt képnek közlése nyújt alkalmat, hogy Koroda Pálnak «Alkibiadesz» czimű szomorújátékáról, mely rövid idő alatt könyvalakban is meg fog jelenni, egy pár sorban megemlékezzünk. Úgy sorainknak, mint a képek közreadásának igazolása az a körülmény, hogy «Alkibiadesz »-t nemcsak az irodalmi kritika, hanem a nagy közönségnek érdeklődése is figyelemreméltó irodalmi és színpadi esemény színvonalára emelte” – írta a darabról a Vasárnapi Ujságban megjelent jegyzet szerzője, Keszler József. Jó néhány drámája soha színpadot nem látva kéziratban maradt hátra asztalfiókjában. De igazi jelentőségét nem versei és nem drámái adják, hanem a harcos-kritikus magatartás. A Röpke ívek (Komjáthy lapja), a Vasárnapi Ujság, a Pesti Hírlap és a Magyarország hasábjain megjelent — és soha össze nem gyűjtött — (alábbi, a Nyugatban olvasható) kritikai írásai jelentőségben.

Irodalmi körforgás
„Ismertem Arany Jánost életének amaz időszakában, mikor akárcsak Vörösmarty daliája, csendlakta honába kerülve ifjúkori napjaira reménytelenül tekintett vissza, eltűntek előle: ifjúkor, szerelem, a harcok, a győzedelem…
Sokat követtek el avégből, hogy Arany János ekkor ne érezze magát győzedelmesnek. Ellenáramlat keletkezett, melyről Reviczky Gyula így szól: „Tudákos legények, nagyszájú vitézek költőnek se tartanak – s nem tréfa – lenéznek. Rímfaragó voltál, még annál is rosszabb, nem írtál te másnak, csak professzoroknak Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas: szenvedélyhiányos diákolvasmány az.”
Reviczky megbotránkozása nem túloz, Aranyellenes áramlat indult. Török Árpád pamfletet írt A nagyidai cigányok-ról. Erre én az Üstökös-ben epigrammal replikáztam, mely így végződött: „Mert Török Árpád a kritikára, Tatár meg a lantra oly romlást hoza, mint honra török s a tatár.” (Rettenetes alexandrinusaival akkor Tatár Péter képviselte a ponyvairodalmat.)
Arany János Tölgyek alatt-i pihenőjét irigyelve névtelen verset küldtek neki, intik, hogy „ne írjon, de másszon a tölgyek alatt”, mert „hiú vén poéta versétől már fű-fa szalad.” Magányában a sértékeny költő az ilyesmit is komolyan vette és hosszú versben válaszolt. A legfőbb rekordot mégis valami Hollósi érte el, ki röpiratában arról értekezett, hogy az akkor sem ismert Marikovszky Gábor a hún mondakörnek igaz eposzírója, nem pedig „a gatyás Arany Jankó”.
Ilyesmik eshettek meg, mikor Arany Jánosnak dicsősége delelőjén kellett volna lennie. De ekkor már lehunytak a baráti szemek, melyek egykor művészi gonddal csüggtek a lantos ujjain. Petőfi csak álmaiban jelent meg, Tompáról csak sír-verset írhatott. Nem évődhetett tréfásan Szemere Miklóssal, szétrebbent az a baráti kör, mely Aranyt vidította. Többször is elmondhatta, hogy „minden társasága egy magányos lámpa”.
Csendlakta honával: az Akadémia palotájával is zavarok voltak. Panaszolja, hogy mint a molnárt a malomból kirekesztették őt, és időbe került, míg Eötvös jóvoltából „bérlak gyanánt” elfoglalhatta a titkári lakást.
Ily körülmények árnyékolják e korszakbeli verseit, az Őszikék-et, melyek a költő híveit mélységesen szomorítják. Emleget ő humor nélküli puszta nyomorúságot. Azt mondja, ő Senki Pál, fájó gép, mely pipál, majd „a hosszú dráma, melyben színre lépék, a nagy játékrendből ki lesz hagyva végkép”. Ilyesmik közepette azt, ki a költővel érez, megenyhíti az ily fájó sóhajtás is: „A lantot, a lantot szorítsd kebeledre, ha jő a halál”.
Mennyire elzárkózott Arany János, nyilvánvaló abból, hogy a Kisfaludy-társaságnak még arra az ülésére sem ment el, mikor Szász Károly a Tetemrehívást mutatta be. A remek balladát remek előadásban. Sem azelőtt, sem azután hasonló hatást nem láttam, színpadon sem. Elragadtatás emelte a jelenlevőket.
Azokra, kik ez időben legtöbbet érintkeztek Arany Jánossal, jellemző a Szépirodalmi Figyelőben lezajlott érdektelen „pörös ügy”, mikor a Gyulai Pál és Szász Károly közti vitában az egyik fél a szerkesztőt, magát Arany Jánost úgy aposztrofálta, hogy az esetben, ha nem nyilvánítaná önvéleményét, e mulasztás által a jellemtelenség vádját vonná maga után. És Arany János kényszerült ötvenkét nyomtatott oldalt leírni olyasmikről, amik ötvenkét sort sem érdemeltek volna.
Ingerelték Arany Jánost, mintha a legifjabb írók mindannyian ellene lázadtak volna. Közvetlenül a költőtől tudom a következő esetet:
Egyik akadémikus elhozta neki Kiss József kötetét ily kommentárral: „Ez itt kérkedik, hogy a mai kornak ő ír balladákat, az ő balladái mellett a te balladáid elavultak.” Arany János fogta a kötetet, az ablakhoz vitte és felütötte a falusi mezőn levő Krisztusképről szóló verset: „Boldog is vagy itten, kiszenvedett Isten, a lét zajából ide nem hat, csak dal és illat…” Elolvasta végig a verset; a könyvet aztán e szókkal adta vissza: „De hisz ez nagyon szép költemény!”
Több sikerrel jártak el, mikor Arany Jánost rábírták, hogy a kozmopolita költészetről verset írjon.
Mielőtt e versre áttérnék, előhozom, hogy ez időtájt A túlvilág komődiája cimű drámai költeményt írtam és Aranyt Pozsonyból írt levélben felkértem: engedje meg, hogy művemet neki ajánljam.
Levelemre a következő választ kaptam:

Tisztelt Uram!
Megbocsát nekem, ha mint tört kedélyű, beteg ember, ki amellett prózai teendőkkel elhalmozva alig foglalkozom valaha költői dolgokkal, csak röviden válaszolok becses soraira. Ha kegyed úgy véli, hogy nevem odafüggesztése művének
bármily csekély előnyére válik: teheti bízvást. A küldött mutatványból úgy látom, hogy a munka sokat igér; azonban ily tárgyaknál az egész compositio határoz leginkább; s az ilyenekre áll az, hogy lehet az ember Dante, Goethe, vagy
legalább Madách, de mediocribus esse poetis Non di, non homines, non concessere columnae. Látom a skepsist a közlöttekből, de a feloldást nem, azt az egésznek kell meghoznia, s remélem, meg is hozza, mert anélkül nincs harmónia, nincs
költészet.
Fogadja üdvözletemet!
Budapest, 1876 január 10.
szíves tisztelője
Arany János.

Művem megjelenése után Budapesten, az Akadémia palotájában felkerestem Arany Jánost. Jóságos hitvese nyitott ajtót nekem. Szemben ültem a költővel. Mindjárt azt hoztam szóba, amit ő jobb része aranyálmának mond: a Csaba-trilógiát, ami koncepciójában oly hatalmas, hogy ahhoz fogható nincs. Arany János szeme felragyogott.
Egyszerre a költészet birodalmában voltunk. Arany beszélt a trilógia kész énekeiről, terveiről. Hunoknak germánokkal való örök harcáról, a magyar honfoglalás jóslatáról.
És aztán sikerült Arany Jánost meggyőznöm arról, hogy éppen a legifjabb nemzedék valóságos költői lelkesülnek érette igazában, értik meg őt legtisztábban. Erre Arany elmondta, hogyan igyekeztek őt a legújabb nemzedéktől elriasztani. Voltakép ő csak fiának, Arany Lászlónak műveit ismeri. Amit A délibábok hőséről, A húnok harcáról beszélt, abból láttam, hogy e művek kidolgozásában Arany Jánosnak is része lehetett.
A Kozmopolita költészet című vers magyarázatául említette, hogyan feketítették előtte az új költőket, kiket Titán Laciknak csúfoltak. Reáfogták ez új költőkre, hogy megvetik a magyar fajt, a magyar nemzetet, holott ezek magyar őseikkel büszkélkedtek. Reájuk fogták, hogy kivágynak a rest nyugat felé, holott ők kelet felől várták a fényt, reájuk fogták, hogy máris veszendőnek látják a hazát, holott énekük így szólt: „hol most kelettől nyugatig testvérietlen nép lakik, egy nyelvet értsenek csupán: szép nyelvedet magyar hazám!”
Én már ekkor elmondtam Aranynak prózában, amit utóbb Reviczky Gyula Arany versére válaszul versbe foglalt:

Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
Mind tükör volt, egymagából
Tünt nekem fel nép s haza!

Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.

Reviczky Gyula illetékes volt arra, hogy a megtévesztett Aranyt ő világosítsa fel. Fejtegetve, hogy Arany János balladái a világirodalom legtökéletesebb alkotásai, egyenként is méltatta e remekműveket, az Ágnes asszonyt német fordításban is közöltette. Esszét is írt Arany Jánosról, mint humoristáról kifejtette azt is, hogy Arany János, a költészet legnagyobb művésze, nem lejjebbíthető a népiesek közé. Kivált az akkori népieskedőket, Petőfi gyönge utánzóit Reviczky nagyon lesajnálta. Paraszt betyároknak mondja őket, kik a költészet templomát meggyalázzák s így fakad ki: És vesszetek az örök éjbe rossz dalotokkal egy napon. Ők azonban nem vesztek el, hanem a közromlás jeléül felülkerekedtek.Arany Jánosnak a kozmopolita költészethez való viszonyát megvilágítottam. A már lezajlott viták után megkaptuk Riedl Frigyestől Arany János hűséges életrajzát, műveinek találó ismertetését, Babits Mihálytól Arany Jánosnak, e túlérzékeny fájvirágnak igaz pszichológiáját. És mégis, még most is elsóhajthatjuk, amit Dantéról mondott Arany János, hogy időbe kerül, míg költészete, mint földi álom, e világba téved, míg a hitlen ember imádni tanulja a köd oszlopában rejlő istenséget.”
⃰

„Szeretném, ha lehullana szívem
Minden bilincse, minden köteléke
És kitörölni bírnék hirtelen
Mindent, mi eddig vésődött beléje.

A vágyakat, mik tájuk nem lelik,
Szerelmet, melynek örök szomja éget;
Elölt üdvöknek dús emlékeit,
Mámort, mi kábít, mint rontó igézet;

Káprázatot, mely olykor elragad
S bűbájt, szépséget sejt a messzeségből;
Rideg tudást, mely fölkutatja ezt,
Mi elriaszt a már elérhetőtől;”

/Epilog – részlet/

„Művem megjelenése után – írja ezután Koroda Pál – Budapesten, az Akadémia palotájában felkerestem Arany Jánost. Jóságos hitvese nyitott ajtót nekem. Szemben ültem a költővel. Mindjárt azt hoztam szóba, amit ő jobb része, Arany álmának mond: a »Csaba-trilógiát«, ami koncepciójában oly hatalmas, hogy ahhoz fogható nincs. Arany János szeme felragyogott. Egyszerre a költészet birodalmában voltunk. Arany beszélt a trilógia kész énekeiről, terveiről. Hunoknak germánokkal való örök harcáról, a magyar honfoglalás jóslatáról. És aztán sikerült Arany Jánost meggyőznöm arról, hogy éppen a legifjabb nemzedék valóságos költői lelkesülnek érette igazában, értik meg őt legtisztábban.”
Igaz barátként 1895-ben sajtó alá rendezte Reviczky Gyula összes költeményeit, ő gyűjtötte össze példaszerű kiadványba az azonnal klasszikusnak értékelt rokon összes költeményét.

„Tudd meg öcsém, nagy boszú
Nyomja szívem mélyét.
Hát így írsz, te rossz fiú?..
Mondsza, ezt ígéred ?...
Hat hete vagy már oda,
S híredet se hallom.
Oh, te rossz csont, secsoda
Hogyha megharagszom.

Persze, más élet van ott,
Mint itt Budapesten,
Lopod az órát, napot
Kurizálva, resten.
Semmi mentség! Ne tagadd
Lustaság a bűnöd.
Nyakadon a sok harag,
Hát quo usque tűröd?”

/Reviczky Gyula: Költői episztola Koroda Pálhoz – részlet/

Ilyen előzmények után, négy-öt éven át,1888 és 1892 között úgy emlegették, mint a jövő egyik nagy reménységét. Magyarországon azonban, mint egy jeles tudós mondta, a fiatal titánok minden átmenet nélkül „vén szamarak“ lesznek.

Én megyek!
Nem nyugszom, a mig föl nem érhetek!
Örvényeket hiába emlegetsz,
Mert nem riasztnak vissza engemet.
Bármily nehéz lesz a veszélyeken
Keresztültörnöm, tüstént feledem
A hosszú út sok gyötrelmét, baját,
Mihelyest lábam az oromra hág,
Ujongva fogok letekinteni
Mindarra, mi itt lenn kedvem szegi,
Sivárságával szorongatja lelkem,
Elérem ott, mi itt elérhetetlen !
Mindent, mi úntat, bánt itt, messze dobva
Gyönyörrel nézek közel csillagokba,
Majd lehajol hozzám a tiszta menny! . . .
És te, a ki már voltál odafenn,
Te akarsz onnan visszatartni engem?

/Keresztutak – részlet/

Koroda ez az 1893-ban harmincöt éves, tehetséges fiatalember, aki olvasta Schopenhauert és Ibsent, azon vette észre magát, hogy kiment a divatból. Ambrus Zoltán és Keszler József mellé állítják, azzal a sajátos színezettel, hogy miközben egyfelől hadakozott a feudális örökség ellen, másfelől a polgári felületesség, a polgári hazugság ellen is harcra kelt. Miközben cikkekben és tanulmányokban készíti elő Reviczky és Komjáthy irodalmi rangjának elismertetését (Reviczky költeményeit sajtó alá is ő rendezte), miközben vitába száll Ibsen mellett és követeli a francia klasszikusok műsorra tűzését — szüntelen harcban áll a népszínművek laposságával, ekkor már mint a Petőfi Társaság tagja.

Emlékeim közt egy virágot
Leltem, hervadtan színtelen;
Önként kigyúló ajkaimhoz
Emelte reszkető kezem.
Mig hosszan hosszan rátekinték,
Szemem könyekkel lett tele,
S merengő lelkem' áthatotta
A kis virág története.

Óh fesd le, fesd le azt a perczet,
Vigaszhozó emlékezet,
Melyben letörték ápolói,
A leggyöngédebb kis kezek!
Hideg szél szólt az elmúlásról
A sárguló lombok között,
S az ég mégis hazug mosolylyal
Pompás kék színbe öltözött.

/Dal a hervadt virágról– részlet/

Ez a kitűnő és még élni tudó Koroda Pál ötvenéves korában szánta el magát a nősülésre. Egy hasonlóképpen előkelő családnak, a Buttykayaknak húsz esztendős Erzsébet nevű leányát vette feleségül. Buttykayék soraiban tábornokok is akadtak, muzsikusok is, sőt volt egy országszerte népszerű operettszubrett is: Buttykay Emmi.

Szerelem játéka

Egy édes szód, halkan ejtve
Szemed egy fellángolása
Megbűvölten ragad engem
A boldogság mámorába,
Én magamat üdvözültnek
És erősnek, jónak érzem;
Hit emel, hogy diadalnak
Fényes útja lészen éltem.

Arcod egy elváltozása,
Egy mosolyod, melyre bennem
Kétség ébred: „Oh ha néked
Csak játék az én szerelmem?”
Összetépi minden üdvöm,
Önbizalmam és reményem,
A világ csak nagy sivárság
A vergődés az élet nékem.

Szívem kínok s gyönyörök közt
Így hánykolódva addig szenved,
Míg egyszer csak arra eszmélsz,
Hogy halálra megsebezted.
Ekkor tör ki igaz lángod!
Fellázít a halál engem;
S legforróbban vágyom élni,
Mikor eljön végső percem!

A rákövetkező évben már sűrűn kezdte látogatni a Petőfi Társaság üléseit és a század fordulójakor, legszebb férfikorában már szidta a zajos, ízléstelen és felszínes moderneket. Ebben a folytonos ellenzékiségben elveti Csiky Gergelyt is, majd később ugyanilyen egyértelműen áll szembe Molnár Ferenccel is, Herczeg Ferenccel is Egyetlen nagy haditettével néhány napig erősen foglalkozott a magyar sajtó: a háború végén palotaforradalmat készített elő a Petőfi Társaságban, meg akarta buktatni Herczeg Ferencet és drámaírói élén be akart vonulni Budapestre. Koroda Pál egyetlen, nagy, forradalmi tette is kudarcba fúlt; miután kilépett az évtizedekig tartó méltóságteljes hallgatásból, kiderült, hogy fölöslegesen lépett ki. Csak nevetségessé tette magát hetvenöt éves korában bekövetkező haláláig, mert Koroda Pált irodalmi és újságírói körökben is egyszerre ellenállhatatlanul mulatságosnak kezdték találni. Az irodalmi életben azonban fontos közéleti férfiú volt továbbra is. Az utánuk következő nemzedékből felismeri és fennen hirdeti Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Babits Mihály irodalmi nagyságát. Amikor 1919 után forradalmi magatartásukért Móriczot, Babitsot és Palágyi Lajost kizárták a Petőfi Társaságból — egyedül ő szavazott a kizárás ellen. Majd 1920-ban tartotta az az időben nagy port kavaró „Thespis kordélya” című felolvasását a Petőfi Társaságban. A kezdődő Horthy-korszak egész színházpolitikáját tette bírálat tárgyává. „Társadalmi válaszfalak dőltek le, új típusok keletkeztek, melyek elhelyezkedése új küzdelmeket indít” — erre figyelmezteti az egész drámairodalmat és számon kéri a színháztól az igazságot. Egyébként ebben az előadásban mondotta azt, hogy Magyarországon legalább „40 000 titkos drámaíró van”. Ezt a gúnyos megállapítást azután a humoristák, köztük Karinthy és a kabarék tették közismertté. Élete végső éveiben is Móriczcal, Babitscsal, Palágyival(http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/26492-palagyi-lajos-kolto-tanar )volt jó barátságban, így 1929-től kezdve Babits felkérésére a „Nyugat” -ba is több cikket írt, ezek közül talán a legérdekesebb „Irodalmi körforgás”(lásd fennebb) című, részben visszaemlékezéseken alapuló elmélkedése az irodalmi egymásra hatásokról. Kezdeti harcok társainak elhullása után tulajdonképpen magányos maradt s az irodalmi élet határmezsgyéjére szorult. A Petőfi Társaságban ő volt (olykor egymagában) a „baloldali ellenzék”, de a Nyugat körénél történelmileg és felfogásban is egy nemzedékkel hátrább tartott (noha ezzel a polgári- liberális oldallal kölcsönösen tisztelték egymást), a Horthy-korszakban elkeseredéssel töltötte el minden, s minthogy nem volt anarchisztikus lélek, nem is látott kiutat. Irodalmi műveinek legnagyobb része fölött el is múlott az idő, s az ifjabbkor költőtársai már nem emlékeztek benne a haladó polgári kritika tiszteletre méltó előharcosára.
Hetvenöt éves korában, 1933-han halt meg, (régóta szívbajban szenvedett,) ugyanabban az évben, mint Krúdy, s a temetőben is ugyanabban a parcellában nyugszanak. Az elhunyt írót a római katolikus egyház szertartása szerint helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartás alkalmával Pékár Gyula mondott búcsúztatót a Petőfi Társaság nevében.

Isten veled!

Isten veled! Szívem egész tavaszát,
Mi ott sugár, virág, dal,
Legédesb álmom, legforróbb szerelmem:
Mind elviszed magaddal!
Úgy kiraboltad az én szívemet,
Hogy semmisem marad benn,
Hogy most egy árva szó nincs ajkamon
És nincs egy könny szememben!

Munkái:

1. A túlvilág komédiája. Budapest, 1876.
2. Költői elbeszélések. Budapest, 1877.
3. Alkibiadesz. Tragédia, 5 felvonásban, Budapest, 1884.
4. A pörös jószág. Igaz történet, regény, Budapest, 1884.
5. A szép Sára története vagy a legnagyobb veszedelemben legközelebb az isten segítsége. Budapest,1886.
6. Fehér virágok. Fiatal leányoknak való költemények. Budapest, 1891.
7. Az ostrom, vígjáték 3. felvonásban, Budapest, 1891.
8. Líra. Költemények. Budapest, 1898.
9. Wesselényi. Budapest, 1907. Dráma

Forrás: Arcanum, Budapest Harminc Éve, Élet és Irodalom, Magyar Hírlap, MEK, Nyolc Órai Ujság, Nyugat, Pesti Napló, Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Üstökös, Vasárnapi Ujság különböző számai.