Maksay Albert: Kőrösi Csoma Sándor I. rész

A ma s a jelenvaló világban szükségképpen a saját életével elfoglalt embernek szembeszökően jellemző tulajdonsága az az önzés, mely az elmúlt nemzedékek halhatatlanjainak kijáró hódolatot, kiáltó ellentétben a halhatatlanság időfeletti és az időtől független jellegével, kötött időpontokhoz, arányos időközökben ismétlődő évfordulókhoz szereti fűzni. Az évfordulók között elnyújtózkodó időtartam ölében rendszerint aludni szokott az emlékezés, csak az évfordulói alkalmak ébresztik fel aztán az utódok hálátlan lelkiismeretét és benne a tiszteletreméltó nagyok emlékét.
Így a Kőrösi Csoma Sándor alakja e könyv megjelenésekor éppen előterében áll a magyar emlékezésnek, mert még egy év se telt el születésének százötvenedik s tibeti nyelvtana és szótára megjelenésének századik évfordulója óta.
Ez a tavalyi kettős évforduló azonban többet tett Kőrösi Csoma Sándor emlékének felidézésénél. Nem csak azt tette, hogy ismét, még egyszer az utókor szeme elé állította az alakját, azt az alakot, amelyet az előző évfordulók nemzedékei is láttak, hanem a mi mostani nemzedékünkkel igazabban, tisztábban, teljesebben megláttatta őt, mint hogy a régiek ismerték és látták…
A régiek valami sajátos szűklátókörűséggel szemlélték Csomát. Annyira csak a fajunkhoz határoltan értékelték, annyira csak magyarul nézték és csak magyarnak tekintették őt, hogy az általános világművelődéshez való lényeges kapcsolatait csupán mellékszempontok gyanánt fogták fel s ezáltal – puszta jóhiszeműségből és nemzeti elfogultságból – szívfájdítóan leszegényítették tulajdonképpeni életműve jelentőségét. Az elszigetelt, egyedülhagyott, magányos, céljátvétett magyar tragikus végzetét siratták el sorsában, holott ő az egyetemes emberi kultúra életközösségében rendeltetésére bukkant kivételes magyar volt, aki (bár kívülszakadt a nemzeti kötelékeken és kereteken) elég önálló és eredeti volt ahhoz, hogy teljesítőképessége javaerejét idegen tudományok gazdagítására tékozolva is meg tudjon maradni tudatos, hű és következetes magyarnak.
Voltak, akik a magyarság délibáb után futó nemzet voltát képzelték bele Csoma pályafutásába és sajnálkozásukat fejezték ki, amiért szerintük a tudós vándor megvalósítható célok helyett csalóka ábrándok után indult s e tévedés folytán egész élete munkája sikertelenségbe feneklett. Báró Eötvös József például Csoma emlékére tartott akadémiai beszédében, a tibeti szótár és nyelvtan megjelenésének ismertetése kapcsán ekképpen nyilatkozott: „Egy nagy fájdalom vára azonban Kőrösire. Midőn fáradságának eredményét más tudósokkal közlé s tőlük hallaá, hogy a tibeti nyelv, melynek megtanulására ő férfierejének legjobb részét szentelé, csak a sanskritnak romlott dialectusa, szívét leírhatatlan fájdalom tölté; s az erős férfiú, ki annyi szenvedéseket nyugodtan és panasz nélkül elbírt, kórágyra vettetett e meggyőződés által.”
Mások úgy vélekedtek Csoma küszködéseiről, mint amelyekben az egész magyar nép mostoha sorsa tükröződik. Nagyrahivatott nép, de környezete ellengségessége és viszonyai alkalmatlansága folytán nem érvényesülhet úgy, amint megérdemelné. „Egy szegény, árva magyar, – írta Kőrösi Csoma Sándorról gróf Széchenyi István – pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve, bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” Íme, Csoma Sándor összeroskadása és magános sírja, mint minden magyar vállalkozás és kezdeményezés kimenetelének jelképe!
Ha legnagyobbjaink így gondolkoztak róla, könnyen érthető, hogy Kőrösi Csoma Sándor alakja úgy rögződött be a köztudatba, mintha céljaéretlenül, dolgavégezetlenül, kiábrándultan és kárpótolatlanul sírba hullt tragikus hős, mintha regényes vállalkozó, kalandos utazó, az adott szó megkötöttje, különc nyelvbogarász, a magyar ősregék álomkergetője s az angol imperializmus szellemi kizsákmányoltja lett volna, semmi több.
Csoma állítólagos tragédiája két tételben sűríthető össze. Először: ámbár egész életét odaáldozta, mégsem tudta megvalósítani azt a tevét, hogy a magyar őshazát és az ősmagyar eredeteket felkutatja. Másodszor: az a teljesítmény, melyet szinte emberöltőnyi szívós munkája a magyar ősnyomok feltárása helyett a tibeti nyelvészet terén gyümölcsözött, inkább elméleti értékű, mint gyakorlati hasznú tudományos eredmény.
A legutóbbi Kőrösi Csoma évfordulónak köszönhetjük, hogy ezek a tájékozatlanságból született hibás beállítású vélemények helyesbítést nyertek. A Kőrösi Csoma Sándor emléke felé irányuló érdeklődés időszerűvé tette a róla szóló irodalom áttekintését, az irodalmi áttekintés összegezte a régebbiek, Duka Tivadar és gr. Kuun Géza helytálló meglátásait, friss szempontokat kapott Baktay Ervin útikönyvének Csoma tibeti életét rekonstruáló megállapításaiból, Schmidt Józsefnek a „Kőrösi Csoma Archívum”-ban megjelent tanulmánya alapján megtanulta átértékelni Csoma búvárkodásainak nyelvtudományi fontosságát, s indítást adott egészen új tanulmányok írására is, melyekkel kapcsolatban Németh Gyula, Ligeti Lajos, Debreczy Sándor nevét említhetjük meg, bár valószínű, hogy mellettük még mások is foglalkoztak ez alkalom kapcsán a különös „székely-magyar” tudóssal.
Fokról-fokra nagyon érdekes tények derültek ki. Mindenekelőtt kitűnt, hogy Csoma Sándor nem volt ábrándozó és álmok után botorkáló rajongó, hanem céltudatos, módszeres és szigorúan következetes tudós elme. Magyar vonatkozású kutatásairól beigazolódott, hogy – bár az összehasonlító nyelvtudomány akkori kezdetlegessége folytán fő irányvonalukat tekintve hibásak voltak – nem mondhatók üres és meddő délibábkergetésnek. Ha döntő felfedezésekre e téren nem is juthatott el Csoma, mindenesetre olyan lehetőségekre mutatott és olyan járatlan utakat tárt fel, ösztönszerűleg, melyeket két-három emberöltővel később a nyelvtudomány más ágaiban a modern nyelvészek is kénytelenek elismerni. Tibettudományi munkássága pedig egyenesen úttörőnek és korszakalkotónak bizonyult.
Csoma Sándor a háromszékmegyei Kőrös faluban született. A legutóbbi évekig hibás születési anyakönyvi adatokat tudtunk róla, melyek szerint apját Csoma Andrásnak, anyját Gócz Ilonának hívták s születésnapja 1784. április 4. volt. Debreczy Sándor alapos utánajárása kiderítette, hogy 1784. április 4. nem a születési, hanem a keresztelési dátum, tehát a születésnap néhány nappal korábbra teendő, s hogy Csoma Sándor édesanyját nem Gócz Ilonának, hanem Getse Krisztinának hívták. Ezek az aprólékos adatok egyébként érdektelenek volnának, de lényegesekké teszi őket az a körülmény, hogy Debreczy Sándornak a Kőrösi Csoma és szülőfaluja közti kapcsolatokat vizsgáló kutatásai sok ilyen apróságot dolgoztak fel s az apró részletekből végeredményben komoly következtetéseket lehet vonni Csoma egész életére nézve. Csoma székely származása sok tekintetben magyarázza azt a szívósságot és azt a nehéz helyzetekhez való alkalmazkodni tudást, melyek annyiszor segítségére voltak a háromszéki hegyektől a Himalája felhőbe nyúló szikláiig megtett viszontagságos útján. Rokonsága szitakéreg készítéséből és árusításából élt, családjának egyes tagjai szekéren egész Oroszországig vitték piacra az eladni való portékát. Tőlük örökölhette a vándorösztönét és azt a mélyreható emberismeretet, mely az idegenben járó emberekben rendesen ki szokott fejlődni. Hogy háromszéki szülőföldjéhez való ragaszkodása milyen erős volt, azt az mutatja, hogy következetesen székely-magyarnak vallotta magát teljes életében. A Himalája csúcsairól minduntalan hazakalandozott a gondolata a székely hegyek közé, mint nagy földijéé, Mikes Kelemené, a Fekete tenger mellől Zágon fel. Pedig szülei és rokonai nehéz keresetből szűkösen élő emberek voltak, külső életsorsuk tehát nem volt különösen kívánatos, de a hazulról messzeszakadt vándor mindig szeretettel emlékezett rájuk s talán hálás is volt, hogy az otthoni szerény élet előkészítette a tibeti élet szenvedéseire és nyomorúságaira.
A szülőföld és szülői ház mély hatásait gazdagon és életformálóan egészítették ki az ifjú Csoma tanulmányai és tapasztalatai. A megélhetés küzdelmeiből sohse fogyott ki. A nagyenyedi fejedelmi kollégiumban élelmét munkával megszerző szolgadiákként tanult, s pontos beosztással kellett takarékoskodnia, hogy boldogulhasson. Ebből jól megtanulta a mértékletességet és az önfegyelmet. De kollégiumi s később külföldi tanulmányai egyébre is megtanították. Gyermekkora és diákévei idején a fölvilágosodás szellemi áramlatai hatották át egész Európát. Nyugat felől a francia forradalom, Magyarországon II. József-féle reformkísérletek utórezgéseinek hatása nyugtalanította a lelkeket, Erdélyben a jobbágyok mozgolódtak s drámai gyorsasággal zajlott le Hora és Kloska felkelése. A nyugati szellem bölcsészeti rendszerei a racionalizmus, individualizmus, liberalizmus és nacionalizmus egymásra rétegződő alapjain kifejlesztették előbb a világpolgári, majd a nemzeti eszmét. Fichte és Hegel történet-bölcseleti nemzetelmélete és Herder nemzeti nyelvjog-propagandája Németországból magyar földre is átplántálódott s a magyar lélekben is igényt támasztott a nemzeti eszme és a nemzeti nyelv művelése iránt. Az 1790–91-i országgyűlésen felvetődött a magyar államnyelv kérdése, Erdélyben ugyanakkor a magyarok a Magyarországgal való uniót, a románok és szászok saját nemzetiségi jogaik elismerését és kiszélesítését sürgették. A magyar nyelv és nemzeti gondolat érvényesítésére törekvő mozgalmak természetesen elsősorban a tudományos intézetek, az iskolák falai között éreztették hatásukat. Csoma Sándornak már enyedi diák korában fajtája és anyanyelve, különösképpen pedig fajának és anyanyelvének bölcsője felé fordult az érdeklődése. Mint Duka írja, „a magyarok eredetéről és ősi hazájáról sok érdekes vitatkozás folyt az ifjúság között. Hallomás szerint Kőrösi már ekkor harmadmagával fogadást tőn, hogy e célból egykor utat teendenek.” Fiatalos felbuzdulását aztán elmélyítették és érett megfontolássá tették németországi tanulmányai, melyek során a göttingeni professzoraitól arról hallott, hogy ázsiai könyvtárak régi kézirataiban feljegyzések találhatók a hunokról és magyarokról. Blumenbach göttingeni tanár sejtése szerint a magyarok talán a régi chinai évkönyvekben említett iuguroktól származtak, akiket mongolul újguroknak, arabul uguroknak, is neveztek. Másik híres protesszora, Eichhorn, arra figyelmeztette Csomát, hogy az arab történetíróknál a magyarok ázsiai történetéről sok ismeretlen adatot lehetne találni. Csoma ekkor már tervszerűen dolgozott merész terve megvalósításának előkészítésén. Eichhorn vezetése mellett szorgalmasan tanulta az arab nyelvet, hogy az arab forrásokat majd eredetiben olvashassa. Mikor 1818. végén külföldi útjáról hazaérkezett, nagyjából már kész volt az útiterve. Odesszán, Moszkván át Irkuck felé szándékozott bejutni Észak-Chinába. Az út oroszországi szakaszára való tekintettel szükségesnek tartotta, hogy szlávul is tudjon, s ezért Zágrábba gyalogolt és pár hónapig ott tartózkodott. Végre 1819. november havában, társ nélkül, számbavehető felszerelés nélkül, kevés pénzzel, de törhetetlen erős akarattal elindult Kelet felé.
Idáig minden vonatkozásban nyomon kísérhettük készülődésének megfontolt tervszerűségét. Az ismeretlen úton azonban sok helyen váratlan nehézségek korlátozták abban, hogy célegyenest előre haladjon. Az akadémián kigondolt tervet a tények alaposan átformálták. Az odessza-moszkvai-irkucki útirány helyett, hol ragályos járványok, hol háborús utazási akadályok, hol egyéb előre nem látott gátoltatások miatt Észak-Egyiptomon, Ciprus szigetén, Kis-Ázsián keresztül Moszulba ment, onnan a Tigris folyón Bagdadba csónakázott, majd egy karavánhoz szegődve Teheránba lovagolt, ahol négy hónapig maradt, hogy perzsául tanuljon. Otthonról elindulása után két évvel, 1812. novemberében a turkesztáni Bokharába ért, s innen Mongólián át szerette volna folytatni útját China felé, de ez az útirány hadizónába esett volna, ezért délfelé kanyarodott, s 1822. januárjának elején az afganisztáni Kabulba jutott. Következő állomása az indiai Punjab tartomány Lahor városa volt, ahonnan ismét északnyugat felé igyekezett, hogy e nagy kitérő után folytassa útját Mongólia irányába, de csak a kashmiri Szrinagarba és a ladákhi Leh-be jutott el, s kitűzhött legközelebbi állomásáig, a Turkesztánban fekvő Yarkandig, (ahonnan a Szandzsu folyó völgyén, mely Yarkand és Karakoram közt a legjártabb útvonal volt, már könnyű lett volna átkelnie Turkesztánból Mongóliába) egyáltalán nem sikerült elhatolnia. MInghogy más választása nem volt, vissza kellett térnie Kashmirba. Ettől kezdve húsz éven át, míg a halál félbe nem szakította munkálkodását, a tibeti határvidék kolostoraiban búvárkodott, a tibeti nyelvet és irodalmat böngészte s látszólag lemondott arról, hogy végrehajtsa a vállalkozást, melyre elindult és felkutassa a magyarság ázsiai bölcsőjét.

– folytatjuk –