Marconnay Tibor: Verőce és a mediterrán
Lassan csúszott a Nap, le, lágy hegylánc fölé:
S a hűsítő Dunát négy karral széjjeltárván,
Rózsaszín s szőke ő, én fénylőn barna márvány,
Egy visszahódítást reméltem, ád az éj.
Ált egy kis zátonyon, vágyától félve, s várván,
De én a transzparens, s azúr emlékeké,
Egész másféle nőt láttam: – sötét, s kevély
Csupaszt, s pezsgett a gyöngy Mediterrán dagályán.
S már hosszan, pirosan, aranyló s violás
Lángokkal lobogott folyamunk, csupa sás,
Békalencse, s fűzág karcolt az érző bársony
Húsába s Júlia sejtvén, mily nagy igény
Szít, – egész Életem: mihelyt kihunyt a Fény,
Kívánta, általam meztelen: mindent lásson…