Szilágyi Domokos: Héjjasfalva felé
I.
Lihegve fordult vissza. Már
ha itt vagy, hát szemből, Halál!
(Nemcsak ő s hona: tenhazád
is vérzik itt – tudod, kozák?)
Nem ágyban, nem párnák között.
De így se! – Nagy kötést kötett
– hol a kivívott diadal?
melyért még az ő fiatal
élete sem kár! semmi se!
ha hősökért zeng gyászmise,
hősökért, akik istenek
módjára erőt vettenek
a zsarnokságon! – Ó, de így!
ravasz, alattomos, irigy
sors martalékaként! – Ha más
halni kell: hát szemből, Halál!
Az örökéletre valót
így keresi meg – a halott.
II.
Papírok, szétszórt iratok
a test mellett. Nem-siratott
hulla – egy a többi között:
hisz végképpen levetkőzött
i – levetkőztették! – e tüzes
életből. – Távozol – fizess!
Halál, ó szörnyű uzsorás!
i – Hisz úgyis őrölte a láz,
a lelki, testi – – kell-e még
idézni izzó szellemét – – –
dehogy. Itt van. Hívatlanul.
Örök plebejus: Ő az úr.
III.
Civil őrnagy. Nincs lova se.
S reménytelen szerelmese
a szabadságnak. Lásd, kozák,
tiédnek is. Elátkozád,
„fugva hsutozva” – és ölöd.
Itt, Fejéregyháza fölött.
Kortársaid legjobbaikát
döfi át bosszuló pikád.
IV.
Nagyszállta? – már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.
Van út – kiút nincsen. – Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!
Szemből, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.
Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,
verejték, szégyen, semmi gond.
Mért fut az élet, a bolond?
utolsó percig! – Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,
agy, hogy fölfogja, lássa szem.
„El vagyok veszve, azt hiszem.”