Mátyás király tréfái 6. - A csillagász meg a szamár

Egy mosolygós májusi délután Mátyás király a szépséges Beatrix királynéval meg egynéhány nagyúr barátjával elindultak a palotából sétálni. Lépdegélnek a sok fényes lépcsőn a budai völgybe lefele, Mátyás király az égre tekint, aztán odafordul az udvari csillagászhoz, mert azt is elhítta, mindig szerette, ha valami tudományos ember van a közelében. Odafordult a csillagászhoz, kérdi:
- Nem lesz-é vajon eső, kedves öregem?
A fehér szakállú vén csillagász felrakta a nagy ókulárét az orrára, körös-körül nézte az eget:
- Nem lesz eső felséges király, sétálhatunk bátorsággal.
Ahogy leérnek a gyönyörű zöld mezőre, hallja ám a király, hogy elordítja magát egy szamár. Mert éppen arra legeltette egy juhász a nyájat.
Odaérnek, azt mondja a király:
- Mondjad, te juhász, miért ordít a te szamarad?
- Felséges királyom, az én szamaram valahányszor a szavát hallatja, bőven hull a az esőnek harmatja.
A király megint a csillagászhoz fordul:
- Hallod- ez nagyszakállú csillagász?
- Hallom, uram, de csak azt mondom, nem lesz eső.
A szamár pedig erre még erősebben ordított.
A juhász meg szépen könyörgött:
- Fordulj vissza, felséges királyom, mert olyan csalfa idő ez a mái, mind megnyílhatnak az egek csatornái.
De a királyék nem hajtokkal a juhász szavára, sétáltak tovább. Nem telt belé egy félóra, olyan záporeső kerekedett, mind eláztatta a drága ruhákat, még a csillagásznak az ókuláréjáról is csurgott a víz lefelé.
Akkor harmadszor fordult Mátyás király a csillagászhoz, a szeme közé nevetett néki:
- Ismerd el öregem, hogy ez a szamár csillagász, mert ha a szamarat kérdeznéd, az is elismerné, hogy a csillagász szamár.