Márai Sándor: Amerika

(„Néhány magyar író és költő érintkezésbe lépett egy angol társasággal
, hogy a kivándorlás feltételeit megtudják…”
Egy újsághírből, 1919.)

A csillagokon keresztül invokállak Amerika, távoli földrész
(mert idegen néha a szülőhazád és közeli a táj, mit nem láttál soha),
zengő fiatal lírát lélegzek feléd, húsévesek meleg pátoszát
küldöm forró hullámban partjaid köde felé –
Jaj, nehezen oszlik a köd! A tenger párolog egyre,
homályos nappalainkból feketén gomolyg fel az éj.
Sós ízét a szeleknek kapjuk mi csak itt – tefeletted
bontott felhős eget is, vájt dagadó hullámban öblöt
s lengette húsz emelet magasban pálmáid lombját.
Zöldell kétezeréves kultúránk aranykupolája –
ás virít a penész házaink stilizált ereszén –
termés hajló kalásza zöldell földetek síkján
s enyhe tavasz melegét lélegzi zsenge vetéstek.
Fogyóban olajunk, utcáink sötétek, az éjben
egy lépést léptünk előtt világít csak éppen a lámpás –
messziből idevakít New York City sugára,
reklámcsóvákkal keringő, izzó elektromos napotok –
Könyveink felett gubbasztunk s enervált kezekkel
lapozzuk lapjainkat. De kőszénünk mind kevesebb.
Nem adnak enni a könyvek s finnyás idegeinkben
elfonnyad Hellas és Egyiptom fölszívott múltja.
Bábelünk málladozik s tornyából feléd kiáltunk
Ígéret földje, Kánaán, egy új generáció:
A termű medencét vágyjuk, a Kertet, hol összepihennek
a Bárány és az Oroszlán, az ős törvény betelik.

1919